2010. október 25., hétfő

Vámpírkodás


Pár éve- legyen 1 és fél- épp Bogival vámírlázban emésztettük magunkat- csak úgy faltuk a vámpíros történeteket. Felhívta a figyelmemet egy jó hosszú sorozatra. Ez volt a Fekete Tőr Testvériség élete. Aztán elegem lett. A Megváltott szerető közepénél beleuntam a dolgokba. Ez a sorozat 6.könyve, és Phury volt a főszereplő, aki csak problémázott mindenen, és az eseményeknek nem volt sodró lendülete.
Aztán úgy 3 hete, odaadta a Bogi őket könyvben- nem számítógépen- hogy megéri elolvasni. De a Phury- könyvét csak lapozgassam, mert nincs benne semmi olyan, ami olyan hú de nagy dolog lenne, kicsit tényleg laposabb ez a könyv a többinél, de hogy ne veszítsem el a fonalat- illene elolvasni.
Aztán beszippantott. Hirtelen derengeni kezdett az olvasás közben, hogy miért is bírtam annyira ezt a sorozatot régbben. Valóban humorosak, néha csöpögősebbek a kelleténél- van benne akció, erotika, meg minden ami szem- szájnak ingere...bár néha az én szűzies :) lelkemnek kicsit sok- de azért jó :)
És azt kell hogy mondjam, hogy hálás vagyok azért, hogy kölcsönkaptam őket, és olvashatom. És igazán gyorsan haladok vele- és egy kicsit fel is villanyoz, hogy van boldog beteljesedés :)Meg vannak bukott angyalok :)

2010. október 21., csütörtök

A temető könyve


Már mióta megjelent, azóta vágytam rá. Aztán nem is oly régen megvettem (szívom is a fogam, mert másra kellett volna költenem...elvileg). De hát egy Gaiman könyv megérdemli a tiszteletet, a koplalást, és a mással töltött idő elvételét. Mert ez az ember aztán megérdemli. Legyen szó, bármely novellájától- amiktől rendszerint kiráz a hideg- de ezzel egyidőben határtalan csodálatot is ébreszt. Így van ez regénykéivel is. Kezdődött a Coraline- amelyet nem tudtam hová is tegyek, folytatódott a Csillgporral...imádatom nem ismer határokat, és most itt a Temető könyve Senki Owens-sel...
A történet: igazán érdekes. Mert kinek jutna eszébe egy mesés történetet írni a temetőről, szellemekről, Isten kopóiról és a mindig jelenlévő gonoszokról. És megfűszerezi mindezt némi romantikus vonallal is, először egy hús-vér lány, majd egy szellem- boszorka- akin jó sokat nevettem- és aztán újra az élő leányzó. Aki aztán jól felszívódik a végén. Vártam volna valami happy endesebb fejezést, mármint ami a két élő személyt illeti- de az talán az már egy másik történet.
A könyv, magávalragadó stílusban íródott, néhol hátborzongató, és néhol meglepően humosos. Szerettem amikor a sírfeliratokat olvashattam: pl: Nehemiah Trot költő halandó hamvai nyugosznak itt 1741-1774 HALÁLUK ELŐTT A HATTYÚK ÉNEKELNEK, vagy Letitia Borrows kisasszony sírján: Nem volt ártalmire senkinek élete egy napján se. Ki ezt olvasod elmondhatod- é tenmagadról?
És egyik kedvenc mozzanatom: amikor Miss Lupescunek felsorolja, kitől mit is tanul:" Mr. Pennyworth tanítja nekem a Telejes Okulási Rendszert Ifjú Úriemberek számára, Elhalálozottaknak Kiegészítő Anyaggal."
Tetszett, hogy hihetetlen környezetekben írja meg a történéseket: temető, vámpírokkal kutyagolás- az eltűnt város felé, iskola (mármint nem az iskola a hietetlen, hanem hogy Senkit beíratja egy igazi isokában...)...
Tipikus Gaimen- mert továbbra is olyanok a történetei, hogy bizony kell rá aludni egyet- amíg az emberben leülepszik- és elragadtatás nélkül (bár nálam ez nem játszik) tud vélekedni róla.
Biztos, hogy újraolvasom még. ... egyszer vagy kétszer... minden évben :):)
És nem utolsó sorban- ahogy a nvellás könyveinek elején- imádom a történetekhez hozzáfűzött sorokat- a keletkezésükről- , itt a Köszönet-es résztől dobtam hanyatt magam. Bár így kicsit olyan érzésem van, mintha ez lenne a történet vége, és Scarlett és Senki sosem találkozik újra- és én aki rosszul vagyok a nagy boldogságos végkifejletektől- itt hiányzik a tsodás beteljesülés...

2010. október 19., kedd

A Molyokkal a Múzeumban


A tegnapi nap némi meglepetést tarogatott. Ugyanis mindazontúl, hogy a buszon Fehérvártól Pestig állnom kellett, hogy a kávézóban nem tudtam magamnak jobban megnézni az eladásra kínált krimiket...végre eljutottam a Szépművészetibe, és szert is tettem egy eredeti molyos könyvjelzőre :)
Szóval a Múzeumban tettem egy sétát, többedmagammal az egyiptomi-padlószőnyegen.
Láttam mindenféléket, példának okáért sztéléket, amiket a sírok falára tettek, vagy akár a templomokba (tisztára olyan köszönőtáblácskás módszer :) ) vagy láttam pl. írott egyiptomi írást is - mumia pólyán, vagy láttam hierogrifákat is minden méretben.
Tetszik, hogy az Isteneiket állati jegyekkel ruházzák fel, tetszett @Inpu leírása a macskaszerű- nőkről és istennőkről, vagy a tehénfüles istennő is kellemes élmény marad nekem. De hatással voltak még rám a varázsló kellékek, vagy a túlviághoz kapcsolatot jelentő: "felelő- szobrok".
Na, és a koporsók- a mumiával... Merthogy vannak a díszesre megfestett koporsók, és vannak bennük- jobbesetben- a mumiák. Vannak gyerekméretű koporsók is, és vannak hasasak. Vannak festett belsejűek is, és van amelyikben benne fekszik a mumi...bocsánat- de ez engem lelkileg meggyötört. (bár erre a bátyám azt mondta, hogy nekik ez jutott a világlátásból... :) ) És a "naphús" miatt festették arannyal be az arcukat, és mindenkit olyannak ábrázoltak, ahogy akarták, hogy szépnek mutasson a túlviágon is. És milyen érdekes, ők is meg akartak szabadulni a munkától- legalább a túlvilágon ne kelljen dolgozni- , és tetszett a Hórusz- mondakör alakulása, és azt is bírom, hogy jó lehet egy olyan bárkán utazni egész álló nap- amelyik szinte óraként funkciónál... :)


Mindent egybevéve- óriási élmény volt!
A molyokról annyit- mindig jó veletek élőben találkozni...hát még egy ilyen különleges helyen :)
és megtudtam azt is, hogy rajtam kívül más is nézi a Fringe-t, és hogy ha nem is minden, de jó sok dolog igaz lehet belőle.. ... ... ...

2010. október 4., hétfő

Piros

Már egy ideje nézegetem olvasás közben a lapszámokat. "már csak 400 oldal, a felénél vagyok, mindjárt vége már csak 300, 250..."
Mert rájöttem, hogy érdemes elolvasni. Bár a könyv olvasása közben felmerült gondolataimat nem érdemes másokkal megosztani próbálnom- élőszóban.
Történt ugyanis, amikor ott jártam, hogy a Sógor látja, hogy ő ma bizony itt meg fog halni. Ezt a részt, a munkaheyemen olvastam. És természetesen egy mondat- gondolat jól be is fészkelte magát a tudatomba. Ezen gondolat az volt: " hogy a halál az egyetlen, ami egyetlen embert sem kerülhet el".
És igaza van. Ez egy olyan evidens dolog, amivel az ember úgy egyébként- jobbesetben- nem foglalkozik, mert ez így van! mindenki meg fog halni egyszer. Legalábbis ez addig lesz így, amíg ki nem találják, hogy lehet nem meghalni...bár ki tudja, hogy ez jó lenne- e...
mindeesetre a könyv olvasása közben- ami igencsak felületesen zajlik- még mindig észreveszem azt, ha éppen a Sógor beszél- adott esetben a halála utáni eseményekről- fura egy nézőpont de érdekes.
És így, 200 oladallal a megváltó vég előtt már úgy gondolom, hogy emiatt érdemes volt elolvasni. Egy olyan dologra mutatott rá, amit mindig is tudtam- csak soha nem mondta ki így -ennyire egyszerűen senki.

Bocsáss meg Hornby bácsi!


Ma elérkezett a nap, amikor töröltem olvasmánylistámról Nick Hornby sokat méltatott könyvét, a Fociláz- at.
Sokáig halogattam a döntést, és fáj is érte a szívem, de hát már majdnem fél éve nálam van a könyvtárból, és nem haladok vele. Pedig Hornby írt már 1-2 könyvet amikre szívesen emlékszem. Legyen az a pasisírós Pop csajok klasszikus, vagy a Hosszú út lefelé. Ezen könyvek sajátossága, hogy úgy rinyálnak, hisztiznek és önsajnáltatnak a kedves szereplők, hogy bár egy kicsit idegesítő, mégsem megbocsáthatatlan. szerintem.
Úgyhogy elnézést kérek- magamtól is..., talán egyszer, de az nem ma lesz (és nem is mostanában a várólistámra pillantva...félve...)