Március idusa- így a végén

Ha már a február az olvasói válság hónapja volt, akkor a március a megfelelő ellenfele, ugyanis befejeztem néhányat, továbbolvastam 1-2-t, és el is kezdtem 1-et biztos.
Bár még van 2 nap vissza a hónapból, de nem valószínű, hogy az alábbi listán esne valami változás, így regisztrálom a lényeget, aztán lesz, ami lesz.

• Már várt arra, hogy befejezzem: Neil Gaiman iránti imádatomon talán csak lendített, hogy sikerült a Soseholt befejeznem. Patricia Briggsel is megismerkedtem, velősen és meghatározóan. Persepolis 2. része meghatározó késő esti olvasmányaim egyike lett. Szörpi novellái is felszívódtak szépen lassan.
• Elkezdtem és be is fejeztem: A halál völgyében jártam Matt Scudderrel, A rokon lelkek társaságába is ellátogattam, és a Persepolis első részét is elolvastam. Volt még Anna Gavalda és A félszemű is.
• Elkezdtem: A Mocskos meló már loholt utánam.
• Elhagytam: A világ történetét 10 és fél fejezetben.
• Megkaptam: Scudder eddigi utolsó, általam nem olvasott könyve-, ami eléggé ellentmondásos. Ugyanis Miestas szerint nem annyira jó, míg a Bál1nt sógor szerint a legjobb.- Ezek után csoda, ha érdekel?
• Hiányolom: Továbbra is hajtok a Glamour napi kedvezményes Libris vásárlásra- kosárba tettem a Leány gyöngy fülbevalóvalt és Az árvák hercegét.
• Könyvtárból ki: juj. sokat sokat. Ajtót, Blockokat, Hideghegyet.
• Vár a sorára türelmesen: Ajtó, Block és Hideghegy. Várólistát Csodaidők, és annyi minden más.
• Nem annyira türelmesen vár: Az út, és Anna Karenina (nem is tudom, hogy volt-e már ilyen, hogy ennyit ültem egy könyvön…)
• Könyvek nélküli elképzelés: ö ö ö ö csodás napok megvalósítása
• Felemelő programáradat: megvolt. Az alkohol kitisztulása a szervezetből folyamatban van. Volt mozi, Kafka, Virágpiac, parkban csirkeevés, uszodában edző bácsikon szemet-legeltetés, gyerekpesztra, csajoskodás Gabival, Eszterrel és Eszterrel.
• Alkoholmennyiség: Egy ideje böjt van.
• Szabadidős tevékenység: megvolt a felemelő programáradat menüpontban.
• Kilátástalan helyzet: erről most nem.
• Kilátásos helyzet: erről sem. Bár nem felhős az ég, de várás van. A kineziológus szerint, még 3 hét- és egész ember vagyok. (ilyet rég nem pipáltam)

Idén is megrendezésre került a nagy könyvelhagyó nap- másoknál hét.

Március 25.-én eme eseménytől lázas a világháló.


A könyvtáras honlapon (http://veszitsel.konyvtar.hu/) be kellett regelni, ahol megadva az elhagyni kívánt könyv paramétereit nyilvántartásba vették, és elindították az útján. Vagyis azt én csináltam, aki kiválasztottam egy könyvet, beleragasztottam némi instrukciót és jó kívánalmat, aztán elhagytam a fehérvári belvárosban.


Ebben az évben megválta Julian Barnes könyvétől. Amit annak idején megvettem, és nem olvastam el. arra emlékszem vele kapcsolatban, hogy baromira uncsi volt az eleje, és nem is érdekelt, így olvasatlanul porosodott a polcon. De ma elvesztettem.


És a facebook-on az események lelkesítenek. Írják egyre másra, hogy ki hol, milyen könyvet hagyott el, hogy mit készül elhagyni, vagy megtalálni. Mások csapatba verődve dobálják város szerte a könyveket, amiket a könyvtáraktól vagy kiadóktól kaptak.


Én csak annyit szeretnék, ha valaki az általam elvesztett könyvet megtalálja, belátása szerint használja!

Asszonybeszéd Satrapiéknál

Mindenhol összeülnek a nők-, és ha már összeültek, isznak- jelen esetben némi teát-, ópiumot nem bevallva-, elkezdenek beszélni. Mi is lehet az ideálisabb, és hálásabb téma, mint a férfiak. Mindenkinek van tréfás, kellemetlen, szomorú története. Megcsalások, kínos percek, felejthető és felejthetetlen részek az életben. És mindegyik a szexszel, és a férfiakkal vannak kapcsolatban,

Marjane Satrapi- nekem már bizonyított, amikor könyvre rajzolta, majd vászonra festette az élete egy korszakját. Most, egy délutánt oszt meg a nagyérdeművel, ismerős szereplőkkel, és a már ismert társadalmi közegből.

Ezen a teadélutánon a Nagyi barátnői jönnek, és folyik belőlük a szó. Na és miről? A férfiakról és a tartozékaikról- emlékek ide vagy oda- minden kiderül.

A könyv hátuljára nyomtatták, hogy Iráni szex és New York. Nem hinném, hogy itthon nincs ilyen, vagy akár máshol. Csak legfeljebb nincsenek a nők itthon elnyomva, nem kell elfátyolozni magukat, és amúgy minden más, ha csak egy kicsit változtatunk a leíráson, máris itthon is megtörténik.

Lehet, hogy a mi lányaink nem a szülői akaratból mennek a gazdag vén kéjencekhez, hanem az internet hívó szava miatt. Vagy lehet, nekünk nem kellene Irántól Ausztriáig utazni egy hálátlan csalfa férjért, akinek egy ideig mindent elhiszünk, azért, hogy aztán mi magunk is egy másik széltoló mellett ébredjünk. Vagy lehet, hogy a mi mindent elsöprően csodálatos (kiálló fogú) kedvesünk nem megy egy kontinensnyit az esküvői aranyainkkal a zsebében (elég csak Nagy Ervinre gondolni a Kaméleonból).

A lényeg, hogy felhőtlen, könnyed szórakozás, olyanoknak, akik elviselik, ha a f*sz szó egy 12 mondatos oldalon 13-szor szerepel.

Akiknek bejön Marji és a nagyi humora.

Akik edzettek a Szex és New Yorkban, bár ezúttal nem shoppingolunk és nem picsulunk, szimplán röhögünk és visítozunk a férfi nemen.

Persepolis I-II.

""

Eredetileg 4 könyv lenne, de itthon kettőben adták ki. A Nyitott Könyvműhely volt az elkövető, és én rettentő jutányos akció keretén belül jutottam hozzá, és immáron az egész a magaménak mondható.

Film és könyvek egyaránt.

A történetet Marji Satrapi szemszögéből élhetjük át. ő rajzolta, ő írta, és az ő élete. Az első könyv teljes egésze, a 2. könyv kb. fele játszódik Iránban. Olyannak látjuk az országot, ahogy egy nemzeti öntudattól fűtött 10 éves, majd 20 éves ember látja. A háborút, az életet és a mindennapokat.

"– Az oroszok nem olyanok, mint mi…

– Vagyis? Nincs fejük?

– Inkább szívük nincs!

"

A film és a könyvek között van némi eltérés. Persze nem a tényekben, hanem csak a történések leírásában. Például a filmben jó párszor viccesre veszik, a figurát- jókat lehet nevetgélni a kicsi Marjin. Aztán a filmben pár dolog a felnőtt életből kimaradt, összevonódott, vagy csak nincs is megemlítve (utána olvastam, és megindokolják, hogy mivel egy visszaemlékezéses szituációt teremtenek a filmben, így csak a lényegesebb dolgokat vitték vászonra).

Monumentális Momentumok:

Filmben: Punk is not ded- kazettavásárlás, vagy amikor mutogatják egymásnak az iskolában, hogy kinek milyen zenéje van (Abba- fúj, Bee Gees- Jee!). –vagy amikor énekli az Eye of the tigert és az első nagy párkapcsolat ábrázolása, szakítás előtt és után- annyira jellemző, hogy a fiú kinézete hogy is változik.

Könyvben: Istennel való beszélgetés vagy a kendő bevezetése.

"- Na, már nem akarsz próféta lenni?

- Beszéljünk valami másról, jó?

- És szerinted tényleg Marxhoz hasonlítok?

- Mondtam már, hogy beszéljünk valami másról!

- Holnap szép időnk lesz."

Na meg óriási beszólások, elgondolkodtató dolgok, és mindenekelőtt döbbenetes tények.

Olyan számok repkednek a könyvekben, amik megérnek egy imát. Hogy mennyien haltak meg és miért, hogy hogyan viselkednek a nőkkel, vagy, hogy egyáltalán ezek ellenére még honnan volt az embereknek ereje kijátszani a hatalmat, és élni a viszonylag normális életüket.

És hogy miért van rám ekkora hatással a történet. Azért, mert az önnállósága, az életútja vagy maga a történelme megrendít. Nemtudom. Vagy mert én is ugyanígy éneklek hamisan (gyantázás közben)?

35 kilónyi remény Gavalda szerint

Anna Gavalda úgy ír, hogy a szemem szántja a sorokat, egyszerű nyelvezetével, egyáltalán nem csűrt-csavart mondanivalójával az ember kénytelen falni a szavakat. Így könnyen elfogy az adott 87 oldal.

A történet egy olyan 13 éves fiúról szól, aki nem szeret iskolába járni - nahát, ilyen is van?! Szóval nem szeret, és akkor mi van? – hát az, hogy őt ki is rúgják- természetesen év közben, csak hogy ne legyen annyira egyszerű a dolog.

Mindeközben a szülők otthon ölik egymást, aminek épp csak az egyik oka ő. A nagyapó egyre rosszabbul van, de még tartja magát, hiszen ő az egyetlen, aki csak a legvégső esetben esik neki a fiúnak. Persze minden rendbe jön, épp csak annyira, hogy egy kicsit elviselhetőbb legyen az egész kamaszkor.

Apóval történik valami megfoghatatlanul misztikus- másoknak egyenesen mindennapi- nekem fura, másoknak természetes.

A téma: nem áll közel hozzám, épp csak erősíti azt a meggyőződésemet, hogy az emberek kicsi koruktól fogva önzőek, és fafejek. Vajon mi készteti a gyerekeket arra, hogy ne akarják még csak meghallgatni, ne’aggy’isten megérteni egy másik ember véleményét. Miért hiszi mindegyik, nemcsak gyerek, hogy neki van igaza?

Szóval Gavalda elém fest egy olyan életutat, amit már ismerősként üdvözlök.

A borítója nekem sehogy sem tetszik. Igazság szerint ronda, hiába van legóból, és annak jelentése van (épp ezért inkább a francia borítót választottam). Egy asztalos-eszközgyűjtemény jobb választás lett volna. Vagy egy tornatermi mászókötél.

És miért pont 35 kiló? Vagy elsiklottam a testsúly felett?

Szóval nem vette el a többi Gavaldától a kedvem, de nem is dobtam magam hanyatt. (végre valami…)

A félszeművel a vadnyugaton

Először jött a film. Vagyis a rádióban a reklámja, hogy hamarosan látható a 10 Oszkárra jelölt film, melyben Jeff Bridges (Vasember óta örök) valamint Matt Damon (alap) egy-egy mondatban valami lány apjának gyilkosáról beszélnek-hozzátenném nekem inkább nevethetnékem támadt tőle, mint érdeklődésem. De Matt Damonért bármit.

Aztán jött a hír, hogy van ez könyvben is, és el is olvashatom. Jelentem: megtörtént.

Úgy általában a vadnyugatról nem tudok sokat. Rémlik valami az Aranyásókról, piszkos ivókról, szalonokról, ahol a nők kánkánszoknyákban illegetik magukat a kártyázó banditáknak, na meg a pisztoly-párbaj- partik., amikor lődöznek mindenfélére- legyen az enni vagy innivaló. Csak olyan dolgok, amit láthattam mondjuk a Wild Wild Westben, egy-két Spencer Hillben, vagy akár a Farm ahol élünkben.
Szóval nulla higiénia, nulla vízvezeték, lovak, tehenek és miegymás (A meleg cowboyokról most nem tennék említést).

Ami azt illeti, most sem tudok többet.

Amit viszont tudok, hogy egy rövid lélegzetvételű, mintegy 188 oldalas könyvben- a történet itt játszódik.

A mese ott kezdődik, hogy megtudjuk egy asszonytól, hogy amikor ő 14 éves volt, akkor egy rendőrbíróval és egy nyomkövetővel az apja gyilkosának nyomába eredt. Mit nem csináltak azok ennyi idősen arrafelé?! A történetet Mattie- a lány- szemszögéből olvashatjuk, aki néha nem, néha pedig igenis rendesen meghazudtolja életkorát. Vegyük például azt, hogy szinte egyedül felkerekedik, hogy apja hagyatékát pénzzé tegye, majd pedig segítséget keressen ahhoz, hogy bosszút állhasson. Nem a tetteiben, hanem a szavaiban mutatkozik meg, hogy mennyire kicsi lány ő még. Vegyük például azt, hogy a legnagyobb veszély elmúlta után, mintegy mély lélegzet, úgy jön ki belőle a butaság, hogy még. Vagy, hogy mennyire odavan meg vissza az új lovától (bár nem mintha én nem lennék ilyen).

Bosszúhadjáratában segítségére van a félszemű Jeff, aki, amikor iszik, mond 1-2 marhaságot. De szerethető figura. Amikor nem tud magával mit kezdeni, mert várni kell a banditákat kushadva a barakk mögött, akkor elmeséli töviről hegyire az életét.

Majd még a hajtóvadászat indulása előtt megjelenik egy jóképű idegen (Matt), aki felajánlja medveölőjét, és segítségét, na meg némi szolgáltatást is, amihez egyre inkább mégsem fűlik a foga. :) Ám főhősünk nem egészen így gondolja, majd némi rábeszélés, lovakkal alvás, és folyóban vágtatás után kialakul a hatalmas egyetértés.

Mint történet, nemigen adott újat a könyv. Nem kedveltem meg a helyszínt, a szereplőket, és a szuper happy endes befejezés sem a kenyerem. De a poénokon jókat nevetgéltem, mert egy idő után,nem csak a helyzetek, hanem a dialógusok is viccessé váltak.
És mindettől függetlenül felvetül bennem a kérdés, hogy valahol a lelkem mélyén mennyire őszinte az érzéseivel kapcsolatban Mattie- csak az utolsó pár oldalon derül ki, hogy jól sejtettem.

Rokon lelkekkel egy társaságban

A könyvet ezúton szeretném megköszönni a FMK-on belüli együttes ajánlásnak, valamit Miestas tényleges anyagráfordításának. Kölcsönadta, elolvastam. Viszonylag rövid idő alatt, mert csak akkor olvastam, ha egy kicsit „társaságban” akartam lenni. (mostanság egy fekete gondolatfelhő vesz körül, melyből ez a könyv nem rángatott ki. mindettől függetlenül igazán érdekes gondolatok érlelődtek bennem a kapcsán.

"Állandóan ilyen emberekkel futok össze. Egy bizonyos választ várnak, és ha mást kapnak, egyszerűen eleresztik a fülük mellett. Azoknak a szavaknak nincs helyük az agyukban, így olyan, mintha el sem hangzottak volna."

Miért érezzük úgy, hogy a boldogtalanságra okunk van? Miért? Vagy mi az, amitől azt hisszük, hogy menthetetlen esetek vagyunk, és a soha nem érzett teljességet hiába kutatjuk. Miért gondoljuk azt, hogy többre is képesek vagyunk, de ezt a gondolatot jól megtartjuk magunknak, és csak hallgatjuk a minket körülvevőket, akik segíteni akarnak, csak nem tudják, mivel tudnának.

Valahol errefelé indul a könyv. Adott egy angol fiatal-, aki inkább magába forduló, önsajnálata már- már beteges, és az a meglepő az első tízen- huszon- oldalban, hogy a depressziós hangulatokat, és a téveszméket annyira nyersen tárja elénk, hogy már- már aggódva olvasom, hogy „ez ennyire durva? Komolyan”? - Aztán változik a lélekállapot, vagy legalábbis a kifejezése.

A főszereplő mindent maga mögött hagy, azt hazudván, hogy van úti cél, van, kihez csatlakozzon. Ám ő elvetődik egy autópálya melletti étkezdébe, ott kimond egy varázsmondatot, azaz: „Óvatosan használd a hatalmad!”, majd elindul az események forgataga. Amelyben jó néhány érdekes ember, egy ország és minden más is felbukkan. Majd a vég.

Nemigen tudok elvonatkoztatni az Eredet c. filmtől. A megnézése után csak az foglalkoztatott, hogy mi van ellene, és mi van amellett, hogy ez megtörtént-e, vagy mennyi az álom, vagy egyáltalán vagyunk – e a valóságban. (mondanom sem kell, hogy vélemény ez ügyben, mint a tenger).

Tehát itt sem igazán tudom, hogy mégis mennyi játszódik csak a lelki szemeink előtt, mennyi az álom, vagy ha az egész valóságos- tehát testileg és szellemileg is átéli a szereplő, akkor mégis hogyan?

"Miért nem becsüljük a társalgást? Miért hajszolunk harsányabb hangokat, élénkebb színeket, forróbb italokat, magasabb csúcsokat? Miért viselkedünk úgy, mintha a barátokkal való beszélgetés az öregek, szegények és szomorúak ragadványa lenne? A hiúság szárazfölddel ölelt országából ez a kevés kivezető út egyike. A kevés kapu egyike a rokon lelkek társaságába."

Hogy miért ez a cím, ha egyszer egy nem-ál-emos vívódását és utazását olvashatjuk. Hősünk bejut egy országba, a kamionnal, amivel utazik jó sok könyvet csempésznek, egy adott könyvet. Annak az országnak, az a Bibliája, vagy az 1984-e. Vagy, ahogy tetszik. Az elnyomás miatt nem olvashatják, aki intelektuell, már gyanús, és ki tudja, mi történik vele, ha egyszer jönnek a belügyesek a csavarkulcsaikkal. Itt mindenki megpróbál boldogulni, örül annak, ami van, és ami nem sok.

És ebből mit ért névtelen hősünk? A végére mindent. Vagy semmit.

Szörpi- negédes és kesernyés ízek

Hogy kicsoda Pom pom? Hogy nem ismeritek? Ül egy ágon, egy szép hosszú ágon és hintázik fel, le. Hogy kicsoda Szörpi? Hogy nem ismeritek? Szörpi egy nagy Panda. Aki kiadott egy novellás kötetet. Amit elolvastam többé, kevésbé. És dedikálta nekem- utalva benne -a dedikálásban, nem pedig a könyvben,arra, hogy egy Varró Dani gyerek könyv népszerűsítésén találkoztunk először. Aztán másodszor az ő könyve népszerűsítésén, harmadszorra pedig a lakásán, molyok, és Zöld Tündérek körében.

Szörpi: minden ízében

Ha novellát olvasok, akkor szeretek belebújni a történetbe. Azokat a novellákat kedvelem, amik annyira hosszúak, hogy mire beléjük bújok, addigra annyi minden történik, hogy el is felejtem, hogy merre vagyok, majd a köldökömnél egy határozott rántással újra a valóságban termek. Majd visszasírhatom az állapotot legyen az boldog vagy boldogtalan. Eme kötetben sajnos viszonylag kevés ilyen volt. Valójában azért, mert mire a belebújást befejeztem volna, már vége is lett. Mindennek ellenére a 0003-as kódjel, valami új dimenziót nyitott, és a Negyven év múlva-ban még leledzettem egy kicsit. Jóleső volt csak gondolkodni rajtuk.
Megviccelt a A szerelemről és a Kiscsoportos, meg az az alattomos C.L. is. (ő nagyon behúzott a csőbe)

Voltak igencsak kedvelt történetek, amik jók voltak úgy ahogy voltak (Egy férfi meséje és a Lélekkórház), és voltak- nem is egy, amelyik történetében több rejlett volna, amit ha még inkább kibontott volna a kedves író, sokkal jobban tetszettek volna (nekem).

A könyv bemutató után kíváncsian vártam Danit és Dinát (gondolkodtam utánuk nagyon, aztán rájöttem, hogy felesleges) és a Deja joue-t, ami ugyancsak lóvá tett.

Eme gyűjtemény elolvasása után is csak annyit mondhatok, hogy nem fogok több novellát olvasni mint eddig, és továbbra is a "belebújás" lesz a fő vonzerő.
De, annyit elmondanék, hogy örülök hogy elolvashattam, jól szórakoztam rajta, és az egyszer biztos, hogy jó pár kérdést felvetettek egyenként a szörpök alkotórészei, és összességükben is.

Végezetül a füles: "Az általános műveltség része, hogy három alapszín van, ahogy az is, hogy a nyelvünk négy alapvető ízt képes megkülönböztetni. Az már kevésbé köztudott, hogy belső nyelvünk is négy ízt ismer, amelyeket legjobban talán szörp formájában tudunk elkülöníteni. Az okoskodós Alma, az érzelmekkel teli Eper, az édeskés, aranyos Málna, valamint a keserű Kökény. Ezek az ízek alkotják ezt a kötetet, elemeire bontva, hogy az Olvasó minden hangulatához találjon benne megfelelőt."

Sosehol- mindig

Hol van, ahol a legjobb minden? Ahol tökéletes a világ, nincs rossz, és tudatában vagyunk annak, hogy a legeslegjobbat kaptuk, és nincs miért vágyakozni. Lehet, hogy nem alsó-London az a hely, de az is lehet, hogy igen.

Sosehol

Neil Gaiman könyvét- eme gyöngyszemet, nem tudom, hogy megszerezni. Bár pont tegnap jutottam el odáig, hogy mostmáraztán!, bemegyek a könyvesboltokba, és ha kell, akkor teljesáron, de felkutatatom- és megveszem. Hátha van egy példány, amiről, még ők sem tudnak…(és itt utalnék Anansi fiaira, akik tudták, hogy melyik bort kell kérni a pubban- azt, amelyikről a csapos nem tudta, hogy hol van, majd megtalálván, áhá- felkiáltással jó borsos áron túladott rajta, anélkül, hogy biztosan tudta volna, hogy ez az a nedű, ami évszázadok óta érik a pincében, és felbecsülhetetlen értékkel bír.)
Tehát, a telefonomra teleportálva olvastam, és a karakterek felismerésével akadt némi visszafordíthatatlan gond- így a bőrű helyett sorozatosan biri-t olvastam… egy idő után hozzászokik az ember- jobban, mint a 0,5 cm-es betűmérethez.

Szóval, a Sosehol. Gaiman iránti rajongásom töretlen továbbra is, bár olvastam már jobban tetszőt (Anansi eddig verhetetlen) is, de a maga nemében egyedülálló, és igazán remek ez a könyv is.
Mert mikor olvas úgy amúgy az ember olyan történetet, amelyről végig tudja, hogy fikció, és mégis azt hiszi, hogy mindjárt megszólítja egy patkány, vagy, hogy sietnie kell a vásárra. Na, jó, nem ennyire drasztikusan, de valami ilyesmi. Mert igazán átéreztem a kétségbeesést (Richard valahová tartozni akar, de nem biztos benne, hogy jó helyet választott –e hozzá), menekülést a ki tudja mi elől, csakhogy mindezt egy olyan környéken, ahol amúgy sem tudod, hogy mi vár rád…

"…az emberi elmének felfoghatatlan, hogy a múzeumi kávézók milyen pofátlan árat kérnek egy szelet süteményért meg egy csésze teáért.

– Itt a teád meg a fánkod – mondta Jessicának. – Ennyiért két Tintorettót is kaptunk volna. Csak mondom.
– Ne túlozz – dalolta Jessica vidáman. – A Tate-ben különben sincs Tintoretto.
– Meg kellett volna vennem a meggyes süteményt, akkor a múzeum is megvehetne még egy Van Goghot."

Mert Gaiman nem a megszokott rémelemeket veti be a borzongatásra. Hanem a legtermészetesebb vadállatot (vadkant), az elemi félelmet (magaddal találkozol, aki az előbb még egy barátod volt (ál) ), vagy a kilátástalan életút felderengését (mi az élet értelme?).

Imádtam, hogy a metrózgatások alkalmával mindig eszembe jutott, hogy hogyan is hangzik az élőben, hogy: ”Mind the gap please!”, vagy amikor eszembe juttatja, hogy hogyan is néz ki a felszíni London- vagy a metróalagutak, vagy úgy egészben a London feeling.
Szerettem, hogy Ajtó nem élt vissza a helyzettel, és nem vetette rá magát Richardra, holott mindketten csak egy támaszra vártak; az is, hogy elhitette velem, hogy ki az áruló, aztán jól leesett az állam, és szerettem a tipikus humort.

Kedveltem minden figurát. A Vadász kitűnő amazon-példakép (már akinek), Ajtó olyan kis bájos, bírtam a fura vásári figurákat, a Tetőn járó- a varjas vicceivel, és jobban szerettem Alsó, mint a Fenti Londont.

Nekem tetszett, és szeretném normális betűméretben, normális karakterekkel, és papírpéldányban elolvasni. Úgy, hogy az enyém. Mert sokszor venném le, és mindig megborzonganék a végén, hogy Richard jól döntött mindannyiszor, és bár lennének ilyen lehetőségek a valódi Londonban (életben) is.

"– Gondolod, hogy észre se veszik, hogy visszatértél? – vigyorgott a márki. – „Hoppá, még egy angyal! Nesze, fogd a hárfát, és nyomjuk a hozsannát?"

Talán az is az egyik varázsa a Gaiman produkcióknak, hogy a mesés elemek, nem nyomják el a valóságérzetet. Lehet, hogy naiv vagyok, de én feltétlen imádattal olvasom tovább a könyveit, és bármelyiket! Van még elég olvasatlan… időm is van még… Nem hajtanak Croup és Vandemar.