Adjátok vissza a hegyeimet!

Wass Albertnek eddig még csak a neve volt ismerős. Aki eddig olvasta, mindenki mondta, hogy jó könyvek, igazán odaképzeli magát az ember, és annyira könnyen és jól ír, hogy halad az ember, észre sem veszi, hogy mindjárt végez a történettel.

Elsősorban mindenki A funtineli boszorkányra adja a voksát. Aztán idén már mondták, hogy az Adjátok vissza a hegyeimet!, meg az Elvásik a veres csillag, meg a Kard és Kasza még azok a könyvek, amik történelmileg hűek, meg érdemes amúgy is őket elolvasni.

És még a 26 évem alatt nem olvastam Wass Albertet, most ezt bevégeztem- egyelőre.

Nem a történelem miatt, hanem a történet, a leírásmód és a hangulat miatt olvastam most is. A magyarság érzetem nem abban bontakozik ki, hogy mennyire sztárolom eme írót, hogy mennyire vagyok odáig a könyveiért, és nem habzik a szám, ha Erdélyről van szó ilyen,- vagy olyan aspektusban.

Én azért olvastam el egy könyvét, az Adjátok vissza-t, mert ajánlották, és eme ajánlásokban eddig nemigen csalódtam.

Most is így volt ez, mert a történet eléggé szívbemarkoló, érdekes és mindeközben nem hagy semmi „happy end” utánérzést. A keserűséget és a szomorú történéseket, a horrort, a háborút úgy írta meg, hogy legszívesebben nem is olvastam volna tovább. Nem a vér, vagy a hullák ábrázolása, hanem az igazságtalanság, az emberi gyarlóság és butaság, na meg a brutalitás vették el a kedvem.

(Hogy mennyire tetszett- ez a lényeg ugyebár. Nagyon tetszett, de nem vagyok hajlandó egyelőre többet belelátni, mint egy szomorú történetet, amit, talán ha tovább írtak volna, egy kicsivel boldogabb véget kapott volna. )