A temető könyve

Már mióta megjelent, azóta vágytam rá. Aztán nem is oly régen megvettem (szívom is a fogam, mert másra kellett volna költenem...elvileg). De hát egy Gaiman könyv megérdemli a tiszteletet, a koplalást, és a mással töltött idő elvételét. Mert ez az ember aztán megérdemli. Legyen szó, bármely novellájától- amiktől rendszerint kiráz a hideg- de ezzel egyidőben határtalan csodálatot is ébreszt. Így van ez regénykéivel is. Kezdődött a Coraline- amelyet nem tudtam hová is tegyek, folytatódott a Csillgporral...imádatom nem ismer határokat, és most itt a Temető könyve Senki Owens-sel...
A történet: igazán érdekes. Mert kinek jutna eszébe egy mesés történetet írni a temetőről, szellemekről, Isten kopóiról és a mindig jelenlévő gonoszokról. És megfűszerezi mindezt némi romantikus vonallal is, először egy hús-vér lány, majd egy szellem- boszorka- akin jó sokat nevettem- és aztán újra az élő leányzó. Aki aztán jól felszívódik a végén. Vártam volna valami happy endesebb fejezést, mármint ami a két élő személyt illeti- de az talán az már egy másik történet.
A könyv, magávalragadó stílusban íródott, néhol hátborzongató, és néhol meglepően humosos. Szerettem amikor a sírfeliratokat olvashattam: pl: Nehemiah Trot költő halandó hamvai nyugosznak itt 1741-1774 HALÁLUK ELŐTT A HATTYÚK ÉNEKELNEK, vagy Letitia Borrows kisasszony sírján: Nem volt ártalmire senkinek élete egy napján se. Ki ezt olvasod elmondhatod- é tenmagadról?
És egyik kedvenc mozzanatom: amikor Miss Lupescunek felsorolja, kitől mit is tanul:" Mr. Pennyworth tanítja nekem a Telejes Okulási Rendszert Ifjú Úriemberek számára, Elhalálozottaknak Kiegészítő Anyaggal."
Tetszett, hogy hihetetlen környezetekben írja meg a történéseket: temető, vámpírokkal kutyagolás- az eltűnt város felé, iskola (mármint nem az iskola a hietetlen, hanem hogy Senkit beíratja egy igazi isokában...)...
Tipikus Gaimen- mert továbbra is olyanok a történetei, hogy bizony kell rá aludni egyet- amíg az emberben leülepszik- és elragadtatás nélkül (bár nálam ez nem játszik) tud vélekedni róla.
Biztos, hogy újraolvasom még. ... egyszer vagy kétszer... minden évben :):)
És nem utolsó sorban- ahogy a nvellás könyveinek elején- imádom a történetekhez hozzáfűzött sorokat- a keletkezésükről- , itt a Köszönet-es résztől dobtam hanyatt magam. Bár így kicsit olyan érzésem van, mintha ez lenne a történet vége, és Scarlett és Senki sosem találkozik újra- és én aki rosszul vagyok a nagy boldogságos végkifejletektől- itt hiányzik a tsodás beteljesülés...