2012. szeptember 7., péntek

Szent Johanna Gimi és ami vele jár- nálam



Szent Johannával a kapcsolatom 5 hónapja kezdődött. Mindenki ezt olvasta a molyon. És áradozott róla. Aztán egye-fene, digitálisan jól elkezdtem én is. És meg sem álltam.
A 6. részt könyvben vettem meg, mert nem volt elektronikus elérhető (így lehet csak növelni az eladásokat- beetetés után így-is úgyis megveszik a könyvet). Szóval megvettem. És most meg előrendeltem a 7.-et. És újra olyan napokat élhettünk, amikor nem vagyok elég fáradt, hogy olvassak, nem alszom, nem eszek, csak olvasok. Falom az oldalakat, nevetek, vagy épp totális depresszióba esek, hogy mennyire kitol a kis újgazdag tinikkel ez a büdös élet.
Hogy mit is kedvelek ebben a sorozatban? Megnevettet, izgalmas, holott csak hétköznapokat ír le, oly annyira szirupos, hogy már ez egyáltalán nem is zavaró, és nem kifelejtve azt, hogy bár irodalmi értéke nincs, az élvezeti érték olyan magas, hogy az ember már- már nem az elhülyülést veszi észre magán, hanem valami otromba fanatizmust, amit senki más nem érthet, csak aki olvassa a sorozatot.
Vannak olyan jövőbeli terveim, hogy bizonyos könyveket magamnak és az utókornak bizony be kell szereznem. Amikor a polcok teherbírásával szembesültem, és az ezzel szorosan együtt járó helyhiánnyal is, akkor megfogant a fejemben az ötlet, hogy e-book olvasót kellene vennem. Ám ami könyveket szeretnék mindenképp magamnak, őket mindenképp könyv formában szeretném, így nem járnék jobban.  A lényeg, ami lényeg, hogy bár irodalmi érték nulla vagy valami minimális, ez az a sorozat, ami határozottan boldoggá tesz, így mindenképp meg kell, hogy vegyem magamnak minden egyes részét. És amikor egy-egy részt befejezek, rájövök, hogy ez véges, legszívesebben újraolvasnám. Azonnal. de hát akkor mikor olvasnám az olyanokat, amiket még nem- azaz, mikor tudnám meg, hogy miről maradtam eddig le.
szóval lényeg, ami lényeg, Szent Johannát én nem tudok úgy jellemezni, hogy ne szuperlatívuszokban beszéljek róla. Miért baj ez? Azért, mert lassan 28 évesen olyan tinikről olvasok, akiknek az a legnagyobb bajuk, ha nem szeretik viszont őket, vagy ha a padtársuk bukásra áll.
Mondhatnám, hogy visszahozza a kedvem, hogy sulis- gimis legyek, de én annyira utáltam a középiskolát, hogy ugyan nem vágyok oda vissza. Arra vágyom, hogy végeérhetetlenül Reniékről olvassak. És hogy soha ne legyen vége a történetnek. De mint tudjuk, egyszer minden jónak vége lesz. 

2012. szeptember 3., hétfő

Klétka


Bächer Iván könyvet roppant érdemes venni a postán. Ugyanis rettentő kedvezményes áron kínálják őket. Így esett, hogy bár ajánlott levelet akartam csak feladni, azért biztos, ami biztos, vettem egy könyvet. A Klétkát, aminek a címe, már mondhatom, évek óta érdekelt.
A könyv, egy férfiról szól. Aki elkezdi mesélni életét pályája kezdetén, majd 1-2  évtizedig követjük is élete alakulását. Munkát, családot, szerelmet, mindennapokat.
Találkozik élete szerelmével- többször is, más-más nő formájában. Az egyikkel összeköti magát, majd egy életre szóló kálváriát kezdenek el végigjárni. A nő beteg, de reménykednek. Évekig, lassan a fél család elhullik, a férfi nem adja fel a természetét, talál mást, és két tűzhelyes férfi lesz. Ha már apa nem.
Azért nem ennyire egyszerű a történet. Eleve, nagyon igaz- szaga van az egésznek. A szerelem, a betegség, a párbeszédek, és a vége. Hogy ki hogy viselkedik, ha közeleg a vég. Hogy ki hogy él meg mindenfélét. Hogy milyen, amikor alakul a szerelem, milyen, amikor kiderül, hogy közeleg a vég.
Bächer Iván életéről csak mendemondákat ismerek. Hogy milyen nőügyei vannak , gyermeknevelései, írói jelenései, mindent a könyveiből sejtek. És tetszik, ahogy megosztja az életét. Ha csak a fele igaz, akkor is. És bár nem akarom megtapasztalni nőben, amit ő művel férfiban, mégis ahogy elém tárja a történeteit- maga mellé állít. Szimpatizánssá tesz. Ha nem teszik, akkor is.
És hál Istennek- a végén a csak kiderül mi is az a klétka- kábé onnantól kezdve nem bírtam abbahagyni a bőgést. 

Schäffer Erzsébet: A szőlővirág illata


A nagymamámtól kaptam tavaly a könyvet. Azzal az ajánlással, hogy ő szereti, ha a mindennapi emberekről olvashat. És ez valószínűleg ilyen könyv lehet.
NA, ilyen is volt. Akaratlanul is párhuzamot állítok Tóth Kriszta Pixeljével. Nem kellene, mert annyival jobb ez a Pixel, hogy most sem erről kellene morfondíroznom, hanem a Schäffer könyvet kellene értékelnem,  szóval kanyar….

Tehát. Ha emlékezetem nem csal, akkor ezt a nőt lehetett olvasni hétről hétre a Nők Lapjában. Ott egyszer olvastam tőle egy történetet, ami két lány villamoson történő utazását írja le, amikor is kiderül, leszálláskor, hogy a lány, akit csodál a barátnője, ajnároz, szinte megfojt a csodálatával, mozgássérült, és határozottan értelmes, ám kissé pesszimista. Szóval, valami hasonló egyveleget vártam volna itt is. Jelentem, nem kaptam.

Ellenben kaptam egy rakat kistörténetet. Párban Balatonra utazunk, néhányban más tájak emberével- más országok alakjaival ismerkedünk, és határozottan a legemlékezetesebb a jéghideg Balcsiban úszkáló tipikus, epés mamák.

Sajnos volt pár történet, amik nem keltették fel eléggé az érdeklődésem, hogy továbbolvassam őket. Talán az volt a könyvnek a veszte, hogy a Pixelt előbb olvastam, és nagyon megszerettem.  Sokszor megtörtént az is, hogy egy –egy eseménykor akaratlanul is eszembe jutott, hogy Vámos Miklós is írt valami hasonlót, vagy a Pixelben meg ez volt, vagy, hogy az épp kiolvasott Bächer Iván is amikor ezt írta, valami ilyesmire gondoltam.
Szóval. 

Sárkányfej legendás története


Engedtem a csábításnak, és végigolvastam egy Szerb Antal könyvet.
A Pendragon-legenda

Elkezdtem olvasni, mondván, ezt a könyvet említi a többség, ha valaki szóba hozza Szerb Antal bácsit. Tehát belekezdtem. Ott jártam valahol, amikor már az ősi Pendragon kastélyban vannak szereplőink, és történnek a furcsábbnál furcsább jelenések, mikor is a tévében este leadták a filmet. Mármint tényleg, egy szombat este, Latinovitscsal, és Bujtor Istvánnal a főszerepben, adták a filmet, amit egészen odáig értettem, amikor odaérnek, ahol én épp járok a könyvben. Utána filmszakadás. A filmen egyszer mosolyodtam el, amikor Darvas Iván túléli gázmaszk nélkül a háborúban a gáztámadásokat.
A könyvben nemigen találtam elsőre humoros elemeket, csak akkor, mikor Zoltán barátom rávilágított a kedves kis párbeszédekre. De ezek is csak a könyv elején voltak.

Szóval, ahogy végigolvastam a könyvet, valami orbitálisan nagy katyvasznak tűnik, néhol erőltetetten humoros, ijesztő akar lenni, vagy épp a misztikálással van elfoglalva a detektív vonal és a szerelmi szál mellett… nekem ez egyszerre sok volt, és felfoghatatlan.

A történet egyébként egy kutatóról szól, aki Budapestről érkezik Londonba, ahol is legfőképp egy Titkos társaság életét próbálja felderíteni. Majd meghívást kap egy igazi Earl-től a vidéki kastélyába, ahol furcsábbnál furcsább dolgok történnek, és aztán kibogozhatatlan történetszál indul útjára.

Nekem sajnos annyira nem, de másnak lehet. Még az Utas és holdvilág az a könyv, amit mindenképp el kell, hogy olvassak, hiszen ha lehet, azt a könyvet még többen dicsérik, ám ha az sem jön be, akkor ki kell jelentenem, hogy egyáltalán nem tudom értékelni Szerb Antal könyveit. Ám addig még vár rám egy olvasás.

 "– Mi az, hogy rózsakeresztesek? 
– Rózsakeresztesek? Hm. Hallott már a szabadkőművesekről? 
– Igen. Azok olyan alakok, akik titokban jöttek össze, és nem tudom mit csináltak. 
– Ez az. A rózsakeresztesek abban különböztek a szabadkőművesektől, hogy még nagyobb titokban jöttek össze, és még kevesebbé lehetett tudni, hogy mit csinálnak."