Gennaro és Kenzi eddigi összes (magyarul megjelent) kalandját
elolvastam. És volt, amikor kifejezetten borsódzott a hátam a brutalitástól,
volt, amikor drukkoltam az igazságosztáskor, de mindig egy kifogástalan krimit
kaptam cserébe. Most sem volt ez
másképp.
Hideg nyomon
- Hiszel a halálbüntetésben?- …- Szerintem a társadalombak nincs hozzá joga és intelligenciája. Előbb bizonyítsa be nekem a társadalom, hogy képes hatékonyan utakat aszfaltozni, majd utána hagyom neki, hogy élet és halál felett döntsön.- Közben tegnap kivégeztél valakit.- Ha úgy vesszük, fegyver volt a kezében. Meg aztán, én nem vagyok a társadalom.
A történet szerint eltűnik egy kislány éjjel a saját
ágyából. Mindeközben az anyja épp egy barátnőjénél tévézik, vagy ki tudja mit
is csinál. Aztán már az egész város keresi agyba-főbe azt a szegény kis 4
évest, amikor nagynéni, és a nagybácsi végre felkeresi az utóbbi időben már rendesen
felkapott magánhekus párosunkat, akik azóta egy ideje már csodás párt alkotnak,
hogy keressék meg. De nyomok nincsenek. Azaz, ha nagyon figyelünk, akkor
lesznek, és némi fejtörés és szemmeresztés után egy ígéretes drogüzletbe,
néhány pedofilba, majd egy kis rendőrgyíkosságba, és persze még több eltűnt
személybe botlunk.
Ami azt illeti, ennek a párosnak semmi sem lehetetlen. így,
vagy úgy de megoldják az ügyet, lehet, hogy, nem a legtörvényesebben, és lehet,
hogy mások érdekeit előbb tartják szem előtt, mint a sajátjaikat, de sem
magukat, sem a törvényen kívülieket nem kímélik. Lesz itt törött lábtól elkezdve
néhány lőtt sebig, de a szívinkfartusig minden.
Dennis Lehanne arról ismerszik meg a filmvásznon is, meg a
könyveiben is, hogy az olvasót vagy nézőt totál palira veszi. Nem hagyja, hogy
azt higgyük, hogy a megoldás, ami kézenfekvő, igenis a végső legyen, úgy
megbonyolítja a történeteit, hogy határozottan baleknak érzi magát az ember,
mert nem merte elhinni, hogy semmi sem az, aminek látszik. Az ő világában senki
sem patyolat tiszta. Mindenki megvesztegethető, mindenki sáros, és legfőképp
kegyetlen.
Hogy miért is szeretek Dennis Lehanne könyveket olvasni?
Mert
némiképp hihetetlenre turbózza a szituációkat, a szereplőivel hiába akarnék
azonosulni, mindent másképp tesznek, mint én tenném, és mert hiába győz a jó,
vagy legalábbis megpróbál, mellette minden marad ugyanolyan gonosz és szürke. Nem
hagyja, hogy az ember a továbbálmodozzon, öröm töltse el, hogy megoldottuk az
ügyet, és minden szép és jó, hanem keményen tarkón vág, szól, hogy a biliben
van a kezem, és amúgy is, ez az élet, így ne is álmodozzak semmi jóról. Mert hiába
iktattunk ki egy problémát, a többi hetvenhétezer még ugyanott van, burjánzik
és mételyez.
Ez a látvány fogadta a házhoz kiérkező rendőröket: két férfi a lépcső tetején, akik úgy bőgnek, mint a gyerekek, mert valahogy soha nem hitték volna, hogy a világ ilyen borzalmas is lehet.
És, hogy még dicsőítsem egy kicsit Lehanne olvasmányait,
csak egy olyan „irodalmi” személlyel találkoztam eddig, aki fel tudta venni a
versenyt Kenzie-vel szimpatizmus terén. Az pedig Matt Scudder volt. (Bár
hozzátenném, hogy Kenzie megítélése a Hideg nyomon elolvasása után egy kicsit
romlott, de hát Scudder is sértette párszor az önérzetemet.)
Szóval köszönöm a lehetőséget @Lobo-nak és az Agave
kiadónak, mert határozottan izgalmas perceket szereztek nekem ezzel a könyvvel.
És hogy az érzést még kitolja, amíg csak lehet, meg is nézem a filmet. Végül is
a Lehanne- produkciókban eddig még sosem csalódtam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése