Naiv és Szuper

Naiv: Szuper!

Születésnapomra kaptam meg. Tehát kellett hozzá fél év, egy olyan nap, amikor Pestre kell mennem, és nincs kedvem könyvet cipelni, mivel a vaskos könyvből már csak pár oldal van hátra, és azt hihetetlenül gyorsan kiolvasnám utazás közben.

Szóval kellett hozzá egy nap- és kiolvastam.

Már megvolt a Doppler- és az egy hihetetlenül életszagú, embertelenül jó történet volt. Kellően elvetemült, fantasztikus, és agyament. Erre jött most egy Dopplerrel totálisan szembenálló ember: gyámoltalan, határozatlan, nem tudja mit is akar, bár ő is ugyanolyan elveszett.

Csakhogy ő nem az erdőbe vonul ki egy sátorral, hanem a bátyja lakásába, ütögetős játékot játszik naphosszat, és, szép lassan de ő is ráébred, hogy miért is él egyáltalán. Csak addig még elemzi a fizikai alaptörvényeket, megismerkedik egy kisgyerekkel és egy lánnyal, majd szép lassan rájön, hogy a testvére nem is olyan fajankó, mint eddig gondolta.

Ez alatt mindenki értelmet akar találni az ő életének, és ő is fárasztja magát a listáival. Amúgy én is elgondolkodtam némelyiken…

Hogy miért is tartom zseniálisnak Erlend Loe történeteit, hát azért, mert nem a szuper-fantasztikus univerzumot próbálja leírni, történetet szőni általa, hanem a leghétköznapibb, kissé kirívó esetet veszi alapul, és kellően jó nyelvezettel szórakoztat. Épp csak annyira, hogy semmiképp se vegyük komolyan.  (a főhősök mindig olyat lépnek meg, amire úgy, amúgy mindenki vágyik- én tutira-, csak nincs hozzá merszük.)  

Ás, hogy naiv lenne… nem hinném. De hogy szuper, az biztos.

Én úgy hiszem, senkinek nem lenne szabad egyedül lennie. Hogy együtt kellene lennie valakivel. Barátokkal. Azzal, akit az ember szeret. Fontos, hogy szeressünk. Azt hiszem, ez a legfontosabb.