A fehérvári molyok kiadták lassan 1 éve a feladatot, hogy
többek között el kell olvasni A szél árnyékát. Bevallom ódzkodtam tőle, de
aztán beszippantott.
(röviden a tartalomról: Daniel Sempere talál egy könyvet az elfeledett könyvek temetőében, ahová azért ment, mert édesanyját elveszítve végképp elesetté vált. Elolvasva ezt a könyvet: A szél árnyékát, nyomozni kezd az író után, akit bár mindenki ismer, a könyvei a feledés vagy épp a tűz homályába vesztek. Eme kis nyomozás nem várt következményeket von maga után. )
az első 200 oldalon semmi olyan nem történt, amiről-
gondoltam én- lehet írni 600 oldalt. Na de a további 400 oldal. Lenyűgöző,
eszméletlenül lebilincselő, és talán még izgalmas is. Szívbemarkoló, nem
eresztő, ideális regény, szimpatikus és utálható szereplőkkel és cselekménnyel.
Mesevilág, meseszereplőkkel, nem is olyan régről…kb. 100 év
felölelése.
Úgy tűnik, hogy engem megvett mindenestül. Elolvasása után 3
napig minden kis porcikámmal, ébren eltöltött perceimben: éreztem az agyamban,
lelkemben, gyomromban. Hiányzott, és olvastam volna. Olyan kevés könyvek egyike
lett ez, amit újrakezdtem volna, ha lett volna rá idő, és lehetőség. De
szeretném megvenni. A párom szerint ez csak a birtoklási vágy, ami leküzdhető.
Szerintem van olyan, amit nem lehet, legfeljebb csak elhalványítani.
Nem tartom szükségesnek, hogy tovább ragozzam, hogy mennyire
tetszett, mert képtelen lennék szavakba önteni. Csak tudom, és érzem, hogy az
imádat, amit más könyvnek tulajdonítottam, már másé lett…
Azok az évek könnyen megfosztották az embert az ártatlanságtól, a gyerekkor vége pedig olyan kiszámíthatatlan volt, mint az állami vasút.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése