Ebben a kis bejegyzésben szeretnék közzétenni néhány momentumot,
ami mind a Funtineli boszorkánnyal kapcsolatos (egy idő után már határozottam
Wass Alberttel ) . Némi idővonal, hogy, hogyan is kerültünk mi viszonylag
szoros kapcsolatba.
Egyen a kezdet 2010 szeptembere, amikor is gyülekeztek a
Fehérvár (környéki) molyok a Kávészínház kávézóban, az első molytalira, az ős
FMK-ra. Amiből aztán lett is nem kis csoda, egyéves ottalvós buli, Keménymag,
FMK-s kihívások 1-2, már a második ajándékozásra készülünk, és aki egyszer jön,
jön még máskor is, na mind1- elkanyarodtam.
Szóval ez egy kellemes pénteki nap volt, a lila örök kedvenc
pulcsikám volt rajtam persze bele is sültem rendesen, és vártam Piciszuszt a
fehérvári autóbusz állomáson, de helyette Morn talált meg elsőként. Szóval,
akkoriban Piciszusz olvasta azt a retró babkék, meg rózsaszín borítós
Funtinelli kiadványt a második résznél járt. Meglátta nála DAndrea, és elmesélte,
hogy ő bizony az utolsó részt úgy olvasta, hogy ki sem jött a szobájából csak
enni és pisilni (asszem), mert ő annyira jól érezte magát fenn a Havasokban.
Aztán múltak a hetek, és csak hallottam, hogy Wass Albert ilyet
írt, meg olyat írt, és aki egyszer elkezdi őt olvasni nem is akarja sosem
abbahagyni. Aztán, egy január 6.-ai nagyszabású szülinapi partin megkaptam az
ukászt, hogy ne vesződjek a boszorkányokkal, legyen: inkább Adjátok vissza a
hegyeim!
De egészen addig mindenki, kivéve Jankát, azt mondta, hogy
Funtineli. Aztán Eszter barátnőm bejelentette egy Műhelyes estén- azt hiszem az
első volt, hogy bizony őneki annyira hatott ez a könyv, hogy komolyan elgondolkodott,
hogy igenis, az ő leányának is ez legyen a neve (Nuca)- nem ám Honória … bocsánat.
Aztán május 01-én hajnalban találkoztam a jövendőbelimmel. A
Kafkabeatben ünnepeltem a születésnapom egy kafkás bandámmal, és Marcsikámmal pár
perc alatt annyira leittuk magunkat a kellemesig, hogy egy idő után- olyan fél
4 felé jelzett a gyomor- hogy enni kellene. Marcsival elindultunk a pult felé,
ám őt beinvitálták, ő elfelejtette, miért is jöttünk, így tudtam merre szoktak
lenni a zsíros kenyerek, hát, leültem oda. Ott már nem voltak zsíros kenyerek,
ám volt egy Milán (aki még véletlenül sem Kundera), akivel már előtte a
mosdóban összefutottam, és azt hitte író ,vagy orvos vagyok- pedig csak egy
gyereket osztottam, hogy miért akar engem arról meggyőzni, hogy ő író..na
mind1. Egyébként ebben a mosdóban alig 3 héttel később együtt pisiltem Grecsó
Krisztiánnal.
Szóval Milán is odáig volt Wass Albertért, bár még nem
olvasott tőle, és csak azért istenítette, mert a radikális magyarságérzetét ez
simogatja. Na, szóval ez volt május, és még mindig nem olvastam Wass Albertet.
De Funtineli helyett már Adjátok vissza a hegyeimet!-ben gondolkoztam. Aztán
lakásfelújítás- augusztus- környékén már igenis rávettem magam az első Wass Albertre.
Wass Albert jól ír. Szépek a leírásai, szenvedek én is
főhőssel, olyan világot vetít elém, ami irigyelni való, mégsem cserélnék vele.
Na meg aztán nem óhajtok háborút megélni, és ez az ember megélt egyet kettőt.
Próbáltam úgy olvasni az Adjátok visszát ..!, hogy nacionalista érzelmek ne befolyásoljanak, és
így egy szomorkás, életszagú történet hiteles leírását olvashattam. Aztán
elragadtak a kihívások, és csak január- 2012- adott lehetőséget, hogy
elcsípjem.
Három kötet, kínálta magát- nem a retró babék-, hogy együtt
olvassunk. Így én elolvastam az első kötetet, alig két este alatt. Milán akkor kapta kezébe, mikor én a
másodiknak ültem neki. Amíg ő elolvasta az első kötet 130 oldalát, addig én a
kicsivel több, mint 300-at. És én minden
nap előbb feküdtem 1-2 órával. de nagyon kis viccesek lehettünk, ahogy
olvastunk- és olvasunk is. Bár én nem
sokára, mondjuk, pár óra múlva bizony befejezem, ő pedig még a 2.kötet
közepénél jár valahol (mert neki 2 óra =50 oldal- hiába mondom, hogy olvasni
kell nem kívülről megtanulni)…szóval 1 szó, mint 100 ezzel a Funtineli
meséjével valami más a helyzet. Ez egy fenomenális történet, egy tipikus
lányregény, csak épp a havasiak stílusában.
Egyik nap már rákerestünk bizonyos szavak pontos jelentésére,
mert hát az, hogy állandóan csak tapogatózunk a jelentések között. A
Plájász-pajbász szókapcsolat napokig elhagyta a számat, mindenre mondtam, arra
is amire nem kellett volna- csak hát olyan jó a csengésük. Na meg hogy Han!-nal
kérdezünk vissza. Azt hiszem ez a pár nap a Funtinelen, örök emlék marad
mindkettőnknek. Bár ahogy hallom, ezzel mindenki így van.
Nem is sokára, majd írok eme remekműről. Jaj olyan izé
lenne, ha aztán a Katedrális, meg Holt költők társasága mellé bekerülne, mint
kedvenc… na, de majd. még van 100 oldal vissza…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése