Előzmények: Általában elutasítom a hatalmas marketinghadjárattal rendelkező könyveket. Ha még film is készül belőle, akkor végképp eltolom az olvasás időpontját. Szerintem, jó mindent objektívan szemlélni. Persze vannak kivételek, lásd. , amikor recis példányt kapok, vagy amikor egy sorozat következő része már csak egy szelet a hatalmas tortából, egy szó, mint száz, próbálom a sulykolást kivédeni, és lecsengés után olvasni. Így volt ez az Időutazó feleségével, vagy a Harry Potterek első részével is. És most Az út is ebbe a „csapdába” esett.
Már egy ideje kacérkodtam a gondolattal, van film is, csomó mindenkitől kölcsön is tudom a könyvet is kérni, dicsérik, borzonganak tőle, vagy épp senkinek sem ajánlják. A lényeg, hogy mindenkinek van róla- igen jó- véleménye, hát, én most rombolom a statisztikát. De annyi baj legyen.
Szóval: McCarthy: Az út.
„Talán a világ pusztulásakor végre felfedi teremtése titkát. Óceánok és hegységek. Maga alá gyűr az enyészet látványtalanságának elviselhetetlen súlya. A végtelen pusztaság vizenyős és ridegen időtlen. A csend.”
Kérdés: Mit lehet kihozni egy olyan történetből, ami valahol ott kezdődik, hogy a Föld nevű bolygó már csak vegetál, hamu mindenütt, maroknyi ember maradt Amerikában, akik túl akarnak valamit élni, de hogy mit…?
Válasz: Túlélni a halált. Mennek valami felé- a mi az óceán-, ahol azt sem tudják, mi várhatja őket, hogy vannak- e még emberek- jók- e vagy sem, és pusztán csak élni.
Kérdés: Mire képes az ember azért, hogy életben maradjon egy olyan helyen, aminek már jócskán befellegzett?
Válasz: Mindenre képes. Bár címszereplőink nem alacsonyodnak le az állati szintre, morális elveik épp csak annyira dőlnek meg, amennyit még megbocsáthatunk, és a Mashlow- féle szükséglet piramis alsóbb szintjei is abszolút kirajzolódni látszanak. Enni, aludni és biztonságban lenni.
A könyvben csak egy olyan rész volt, ami beleitta magát az agyamba. Kérdés az, hogy vajon jó-e az, hogy hagyatkoztam a képzeletemre- nem láttam a filmet- és magam elé képzeltem a lealjasodás egy bizonyos szintjét. (túlélés=kannibalizmus) (Erről jut szembe, lehet úgy is írni a kannibalizmusról- lásd. a Part c. könyvben)Voltak olyan képek, melyek elborzasztottak, néhol idegesítőnek véltem a párbeszédet- bár kicsit megértőbbnek kellett volna lennem, hiszen egy kicsi fiú beszélget az apjával.
Az egész könyv rettenetesen borús hangvételű, és ami nem tetszett, az a vége, hiszen ennyi szörnyűség után nem eléggé megdöbbentő a vég. Lehet, hogy örök pesszimista vagyok, de ezzel, hogy általam nem hiteles véget írt a kedves író, nem érzem annyira passzentosnak, megfelelőnek, és kielégítőnek a könyvet. Van, akinek kell a Happy End,- legyen az adott körülmények között eléggé borús, de mégis boldogságos, de egy ilyen könyven, ahol minden szörnyűséget megtapasztalunk, ahol nem csak az ember lelke, hanem teste is sajog egy kis tiszta vízért, barackbefőttért, vagy kedves szavakért egy vadidegentől, ott ne legyen a végén egy letisztult, ám hamuval borított boldog további lét reménye. Szerintem.
Egy szó, mint száz, ha már végigborongtunk 274 oldalt, ne süssön ki a nap maradék 1-re.
Lehet, hogy én most keményen ítélkezem, de ez van.
És még egy mondat: 2011-ben a Világvége emlékolvasást ezennel letudtam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése