2011. május 25., szerda

Dave McKean- aki rajzolta a Farkasok a falban-t, a Temető könyvét, meg még egy csomó mást is

Dave McKean egy olyan angol illusztrátor, montázskészítő, művész, aki csak a

zért keltette fel a figyelmemet, mert Gaimannel dolgozik- néha-, és így kénytelen voltam figyelni rá. Mondjuk, ha a Vadóc borítónál lemaradok, akkor kábé meg sem születik ez a poszt. Ám a Farkasok a falban tubás képeinél meg kellett, hogy szemléljem jobban,

és azt kell, hogy mondjam, bármily nehéz is, de nem bántam meg!

Szóval, íme, a számomra jelentősebb- legtetszetősebb képei.





Készített ő mindenfélét. Cd borítót,

könyvillusztrációkat és a jól ismert képregényeket.

Szerintem érdemes.

Meg angol.

Mintha ennél

több már nem is kellene.

Állítólag sápadt és tompa figurák és színek jellemzik.

Szerintem nem.

Amikor a farkasok a falban laknak, nem a havasokban...


Neil Gaiman legújabb mesekönyve kapcsán kérdések öntötték el az agyamat.

- Lesz- e annyira horror mese-, mint a Coraline, ami határozottan magában hordozta a hátborzongatóan frenetikus meseelemeket?

- Ha már egyszer nagyon sokba kerül, akkor a rajzok lesznek- e annyira hangsúlyosak, hogy mindent visznek, és igenis, örömmel elveszik bennük az ember?

- Vajon tényleg szuper történet lesz- e, vagy csak beleesünk abba a hibába, hogy ha már Neil Gaiman nevével fémjelzik, akkor gondolkodás nélkül kijelentjük, hogy ez egy szuper könyv.

- És amúgy is, elsöprő lesz- e annyira, mint ahogy azt elvárjuk, és megszokhattuk.

És, akkor megérkezett a könyv. Nagyon vékony, nagyon könnyű, és ha fizetnem kellett volna érte, akkor valószínűleg, most súlyos depresszióval küzdenék.

Mielőtt szánt szándékkal véleményeznék 1-1 könyvet, kerülöm, hogy a többiek mit is mondanak róla. Ez most is így lett volna, csakhogy némi információ, így is átjutott a falon. Főleg olyanok, hogy felnőtt mese, hogy ijesztő, meg hogy gyerekek kezébe, még véletlenül sem való.

Szerintem, ez mind nem igaz.

Mikor ijesztene meg egy gyereket egy olyan történet, amiben a farkasok a falban vannak? Főleg, ha az ember gyereke Piroska és a farkason nő fel, és amúgy is tudja, hogy a mostoháknál az a minimum, hogy megmérgezik a nevelt lányukat, vagy éppen rabszolgasorban tartják őket. És akkor még nem is jöttem a mézeskalácsos szituációval.

Szóval ez a mese, egy cseppet sem rendkívüli, ám igényes, érdekes, és mindenekfelett korhatár nélkül olvasható.

Mert melyik gyerek ne élvezné, hogy izgatottak lehetünk, hogy tényleg v

an-e a falban farkas, hogy apát és anyát mi érdekli, ha egyszer jönnek a farkasok, hogy kinek mi jut eszébe, ha költözésen jár az agya? És melyik felnőtt nem értékeli azt, hogy a megszokott 3 szereplő közbekotyogásán kívül egyszer csak felbukkan egy boszorkányé is? :)

"-Micsoda? -mondta apa.

-Micsoda? -mondta anya.
-Micsoda? -mondta öcsike.

-Micsoda? -mondta Melanézia királynője, aki beugrott, hogy segítsen kertészkedni."

A képek meg, nem megszokottak. Aláírom, hogy eléggé művésziek, de mostanság nem ez az egyetlen ilyen könyv.

Meg amúgy is. Mi van, ha tényleg vannak farkasok a falban. Egy biztos, a lekvárokra vigyázok.

Még pár szót az illusztrátorról Dave McKeanről. Nem ez az első munkájuk együtt Gaimnannel. Sőt, még a Playboyos (J ) időből ismerik egymást. Mindenestre lenyűgöző a képi világ, amit megteremt. Ízelítőül egy-kettő, ami nem ezzel a könyvvel kapcsolatos, ám lélegzetelállító. szerintem. itt

A könyvet ezúton is köszönöm Lobonak és az Agave könyvkiadónak. Köszönöm

2011. május 24., kedd

A hétfő, amikor szerethető lehet


Viszonylag könnyen elő lehet állítani a békét hozó hétfőt, bár kell némi nehezen szerezhető összetevő, de az elegy, akármilyen kemény munka után hosszú, maradandó, és sokág erőt adó elixír lehet.

Végy egy jó embert,- munkatársat, aki önzetlenül felajánlja kétkerekű hátaslovát, hogy szeljed vele a város, és bekötőutak aszfaltját, és csak sokadik nap délelőttjén kérje vissza. Valamint, bárminemű homályos okfejtést hajlandó benyalni, a miért is kell neked a bringa okfejtésről- bár az információkat tévesen továbbadnia is tudnia kell.

Végy egy másik jó embert, aki ha meghallja, hogy van bringa, megkérdezi, hogy milyen a lábam… (no comment- erre 40 év múlva boldogan fogok visszaemlékezni) :D:D:D

Szóval a hétfő kissé feszült még mindig, de hogy a megvásárolt könyvekért járgányon tudok menni- itt most 13 könyvről beszélek- abszolút (1200 Ft-ért összesen NANANANa) old az alaphangulaton.

Szóval könyvek, idegeskedés (hogy, hol is van a Gaiman könyv? Miért nem jött már meg a Gaiman könyv? Már mindenki olvasta rajtam kívül a Gaiman könyvet?) után, bicajra fel, és irány Pentele erdős része.

Útközben igenis láthatóak a pénzbeli különbségek, hogy ki költözik ki a

város leges-leg peremére, és milyen kacsalábon forgó palotába, hobbitelekre, vagy csak egyszerűen, ki eteti ott a lovait.

Szóval az erdő: csak itt érzem, hogy mennyire rutintalan vagyok- a belsőfülem is rendben, amíg göröngyös, emelkedőre nem tévedek, és a lábam, igenis rendben van…

Aztán az ember-, aki ennek az egésznek a kivitelezésre sarkallt, tüzet

gyújt, főz-süt (alufólia jelenlétében, krumpli, hagyma, alma, fokhagyma és szalonna. na meg tejföl), majd egy plédet a fűbe leterít, és elmélkedés az élet igazán fontos, amik egyébként baromira nem fontosak, szóval dolgokról röpke 2 órán át.

Visszaérvén a civilizációba némi barátnőzés egy játszótéren, ahol vega-

giroszt eszünk, Korfu szelet, mert megérdemlem, és amúgy is, még nálam a kerékpár- szóval a hazaút egy sétagalopp.

Leltár: hazaérvén, nem találtam kullancsot, szúnyogcsípés is csak 2 lett. És a fájdalom, nem izomláz, hanem a fájdalom, amit az ülés okoz, na, az felbecsülhetetlen, bár megszokható…

A Gaiman könyv megérkezett, még csak belelapoztam, és olvasnám is, ha nem kellene visszazökkeni a valóságba, miszerint, Bringa vissza, munka indul, és számomra gusztustalan munkahelyi szituációk elviselése, minimum 12 órán át.

Hétfő, én, így szeretlek!

2011. május 22., vasárnap

Az úton bandukolva...


Előzmények: Általában elutasítom a hatalmas marketinghadjárattal rendelkező könyveket. Ha még film is készül belőle, akkor végképp eltolom az olvasás időpontját. Szerintem, jó mindent objektívan szemlélni. Persze vannak kivételek, lásd. , amikor recis példányt kapok, vagy amikor egy sorozat következő része már csak egy szelet a hatalmas tortából, egy szó, mint száz, próbálom a sulykolást kivédeni, és lecsengés után olvasni. Így volt ez az Időutazó feleségével, vagy a Harry Potterek első részével is. És most Az út is ebbe a „csapdába” esett.

Már egy ideje kacérkodtam a gondolattal, van film is, csomó mindenkitől kölcsön is tudom a könyvet is kérni, dicsérik, borzonganak tőle, vagy épp senkinek sem ajánlják. A lényeg, hogy mindenkinek van róla- igen jó- véleménye, hát, én most rombolom a statisztikát. De annyi baj legyen.

Szóval: McCarthy: Az út.

„Talán a világ pusztulásakor végre felfedi teremtése titkát. Óceánok és hegységek. Maga alá gyűr az enyészet látványtalanságának elviselhetetlen súlya. A végtelen pusztaság vizenyős és ridegen időtlen. A csend.

Kérdés: Mit lehet kihozni egy olyan történetből, ami valahol ott kezdődik, hogy a Föld nevű bolygó már csak vegetál, hamu mindenütt, maroknyi ember maradt Amerikában, akik túl akarnak valamit élni, de hogy mit…?

Válasz: Túlélni a halált. Mennek valami felé- a mi az óceán-, ahol azt sem tudják, mi várhatja őket, hogy vannak- e még emberek- jók- e vagy sem, és pusztán csak élni.

Kérdés: Mire képes az ember azért, hogy életben maradjon egy olyan helyen, aminek már jócskán befellegzett?

Válasz: Mindenre képes. Bár címszereplőink nem alacsonyodnak le az állati szintre, morális elveik épp csak annyira dőlnek meg, amennyit még megbocsáthatunk, és a Mashlow- féle szükséglet piramis alsóbb szintjei is abszolút kirajzolódni látszanak. Enni, aludni és biztonságban lenni.

A könyvben csak egy olyan rész volt, ami beleitta magát az agyamba. Kérdés az, hogy vajon jó-e az, hogy hagyatkoztam a képzeletemre- nem láttam a filmet- és magam elé képzeltem a lealjasodás egy bizonyos szintjét. (túlélés=kannibalizmus) (Erről jut szembe, lehet úgy is írni a kannibalizmusról- lásd. a Part c. könyvben)Voltak olyan képek, melyek elborzasztottak, néhol idegesítőnek véltem a párbeszédet- bár kicsit megértőbbnek kellett volna lennem, hiszen egy kicsi fiú beszélget az apjával.

Az egész könyv rettenetesen borús hangvételű, és ami nem tetszett, az a vége, hiszen ennyi szörnyűség után nem eléggé megdöbbentő a vég. Lehet, hogy örök pesszimista vagyok, de ezzel, hogy általam nem hiteles véget írt a kedves író, nem érzem annyira passzentosnak, megfelelőnek, és kielégítőnek a könyvet. Van, akinek kell a Happy End,- legyen az adott körülmények között eléggé borús, de mégis boldogságos, de egy ilyen könyven, ahol minden szörnyűséget megtapasztalunk, ahol nem csak az ember lelke, hanem teste is sajog egy kis tiszta vízért, barackbefőttért, vagy kedves szavakért egy vadidegentől, ott ne legyen a végén egy letisztult, ám hamuval borított boldog további lét reménye. Szerintem.

„Emlékezz hogy a dolgok amiket megjegyzel örökre a fejedben maradnak – mondta. Gondolkodj el ezen.
De van amit elfelejt az ember ugye?
Igen. Elfelejti amire emlékezni akar és emlékszik arra amit el akar felejteni.”

Egy szó, mint száz, ha már végigborongtunk 274 oldalt, ne süssön ki a nap maradék 1-re.

Lehet, hogy én most keményen ítélkezem, de ez van.

És még egy mondat: 2011-ben a Világvége emlékolvasást ezennel letudtam.

2011. május 16., hétfő

Péntek és Szombat avagy ideális szabadnapok szingli molyoknak


Szóval a szombat és a péntek.

Címszavakban:

Péntek: Pest, buszon olvasás nuku, a metró meg nagyon zötykölődött (komolyan! Eddig is csinált ilyeneket?). Pesten testvérezés, némi sörfesztiválozás (ott meghallgathattam a nővérem véleményét a kicsi gyerek melletti életről, párkapcsolati összefüggésekről, stb…)

Majd, metró- Kálvinról Deákra, le a Gödörbe, mert Boom-boom koncert készül.(Borlai Gergő, még mindig fenomenálisan dobol, Tátrai Tibi bácsi meg nem lesz már öregebb, de attól még zseniális, és ha az ember nem is kedveli annyira Jamie Wincsit, akkor is örömmel hallgatja, mert ők, így sokan, még kiegészülve Mohai Tomival és Szapival, mindet visznek. ) Ámulatból ki, és be, hogy ilyen az élet, ilyenkor itt az utcán, benn a városban, Fehérvár kispályás, de még hogy mennyire!

Szóval Gödör,

kis aranyos ismerősök, szuper rockzene, még táncoltam is egyszer! Nem csak ráztam a fejem J és jéger, és víz és kellemes bódultság (és bódottá). Aztán haza, mert reggel Molyolás Füreden.

Szombat

Reggel indulás Füredre. Füreden így fehérvári keménymagunk találkozik a pesti szekcióval. És jól megnézzük a Jókai villát, a partot és a parkot. Aztán ez persze nem ennyire kevés, csakhogy annyi minden történt, hogy összeszedni nemigen lehet. Csak az érzés, az a nyugodt, fáradt, kellemes semmittevéses, csodás összhang, az a szabadságos pihenéses lebegés.

A lebegés és

pihentető szabadságolós órák elhúzódhattak volna tovább is, ha nem lettünk volna hullák már a hazafelé indulásra. De előtte még, kiskacsák, vitorlások, kutyák, árnyékkutyák, harmonikás bácsi, velős pirítós, hegedűs és értetlenkedés a vonaton.

Itthon Műhelykert, narancsos sör, és eszméletlenül fáradtság.

Máskor is ilyet, Moly-bébikkel, Molyokkal és Balaton parttal. Mert nekem a Balaton a Riviéra! :) ::) :)

2011. május 15., vasárnap

Moore Vámpírkodásának 3. része


Van, amikor egy könyv nyelvezete, aranyköpések sorozata, és hogy ennyire nagy marhaság a történet már nem is zavaró.


Bár úgy vélem, hogy közel sem hozza meg a kedvet a könyvhöz a fülszöveg, íme:

"Vannak szerelmesek, akik azért születnek, hogy átöleljék egymást. Jody és Tommy azért született, hogy megharapják egymást. Azért születtek újra. Merthogy már vámpírok. Óriási szerencse, hogy a szerelmük így halhatatlan, mi

vel kegyencük, Abby bronzszoborba öntötte őket a Totál szívás végén. Abby továbbra is vérszívó démon szeretne lenni, csak túl sok a dolga: kerülni a sulit, betörni az új Dög Martens csizmáját és lesmárolni imádott pasiját. Csakhogy ott van Chet, a borotvált macska, aki újdonsült vámpírmacskaként egyre nagyobb és vérszomjasabb. Sőt, az őt követő vámpírmacskák falkája is egyre nagyobb és vérszomjasabb. Van, aki szív. És van, akit szívnak. C

hristopher Moore őrült vámpírtrilógiájának befejező darabjában senki sincs biztonságban."

Spoileres részek jönnek, hiszen el kell mesélni a dolgokat, ahogy vannak! (Tóth Szabolcs képregényrészlete)

Tipikus iskolapéldák erre Moore vámpíros könyvei. Mert olvastam Biff-et- Le a kalappal!

és a Mocskos Melót, ezen könyveknek történetük-szövegük egyaránt zseniális. És akkor jönnek a vámpíros marhulások, melynek története, hát hogy is mondjam… lapos. igen, azok. Egy lányt akarata ellenére vámpírizálna, aztán csinál egyet és mást, szerelem ide vagy oda-, na, jó. ez volt az első rész. Mi is lenne a második, ha nem az, hogy a szerelem vámpírmódban teljesedik be, újabb kulcs szerepek bevezetése mellett. A harmadik rész, na, mi is legyen? – Vámpírmacskákkal való leszámolás? Komolyan? Ez teljesen komoly- nem ez vicc. És mekkora poén már! :):):)

"– Clint éppen a törülközős részt keresi a Jelenések könyvében.

– Remélem, hogy Mad Max – féle apokalipszis – mondta Jeff- , és nem „zombik eszik az agyadat” apokalipszis.

– Szerintem a „várost felzabálják a vámpírmacskák” apokalipszis- vélte Barry. – Már az alapján, amit tudunk."

Szóval a vámpírmacskák mellett, még megannyi szösszenet, s ami miatt ez az ORBITÁLIS ökörség remekbeszabott mű, pusztán a nyelvezet.

Ugyanis olyan eszement hülyeségeket mondanak, a továbbra sem 100-as szereplők, hogy az ember már akaratlanul is elrejteni óhajtja a mosolyát, hogy nem lehet, hogy ilyen hülyeség ennyire jól hangozzon.

Szeretem, hogy élezik a nyelvüket az emósokon, az apokalipszist feszegetik, és hogy már olyan sok helyről ismerjük a meleg nyomozót és társát, Betliről és Lázárról nem is beszélve.

Szeretem Tomyt is, na meg Jodyt is, de a végére tényleg kellett ez a nyálas rész? Tényleg?

Szeretem Abby mondanivalóját („Szerettem volna borongani és az ártatlanságomat gyászolni, de össze kellett szerelnünk a levélszívót, hogy beszívja a vámpírpatkányos ködöt, és vámpíros patkánydarabokat fújjon ki. Amíg Foo Dog tudományt csinált a porszívóval, nekem le kellett szednem Jaredet a konyhapultról, ahová felállt, és emelt szintű kiborulást rendezett, mert a dolog túllépte a patkányködtolerancia-szintjét.”), és bár én is tudnék hasraütés-szerűen egy olyan monológot lenyomni, amiben francia szavak, beborongás, és közben magam fényezése is szerepelne. Bár :):)

A Spoleres özönvíznek vége!

Nekem ez a könyv méltó lezárásának bizonyul az első 2nek. Bár el akarták

hitetni velem, hogy rosszabb, nem az igazi, mint a Totál szívás vagy a Vérszívó Démonok, de ez nem igaz! A színvonalat hozza és továbbra is fenntartom, hogy csak Moore (az általam ismertek közül) képes egy ennyire béna történetből lehengerlően frenetikus dolgot összehozni. Igen, Igen, abszolút.


(Várólista: 4/12)


2011. május 11., szerda

Félszeművel a moziban


Tulajdonképp egy ideje már babusgattam az ötletet, és most meg is valósult.

Történet kezdete: otthon, mr2 szól állandó jelleggel, és volt időszak, amikor a film beharangozója igazán nevetségesen hatott. Olyan Stohl Andrásos recsegés, miszerint elkapjuk a gyilkost! Egy lányhanggal vegyülve: De hát megölte az apámat! És akkor a tény, hogy Jeff Bridges meg Matt Damon egy filmben… na, ezt látni kell.

Aztán túljutottam viszonylag hamar eme elgondoláson, mert kölcsönkaptam a könyvet, elolvastam, és úgy voltam vele, hogy inkább csak letöltöm, mert nem olyan hűha, a story…

Aztán lapozgattam a helyi szánalmas médiát, amire amúgy a zöldséget pucolom általában, na, jó, néha arra teszem a hamutálat is… szóval látom, hogy a helyi művész moziban játsszák, és hát, miért is ne?

(Épp csak 2 ember nézi meg egy plázás jegy árából.)

Így szombatra elő is irányoztam. Eszter volt olyan kedves és elkísért.

A filmről:

Képtelen vagyok elvonatkoztatni az olvasott könyvet a filmtől. A képi világ, hűű hatásos. Az biztos. Jeff Bridgesnek olyan hangja van, hogy képtelen vagyok elhinni, hogy ez a MORGÓS medve, úgy amúgy szimpatikus Macika. Matt Damon, meg jól játssza a bajszos szívtiprót, aki bár megtehetné, nem teszi tönkre a róla alkotott képet. A Mattie-t játszó lány, meg hihetetlenül jól adta a szerepet. A könyvből arra jól emlékszem, hogy mindig a leghihetetlenebb pillanatokban, mintegy feszültségoldás céljából olyan bődületes nagy marhaságokat tudott mondani, így volt ez a filmben is.

Ami kellemetlen volt, hogy a feliratot néha – sőt- nem lehetett rendesen látni, és hiába próbáltam az angoltudásomra támaszkodni-. Ez nem ment… így csaj sejtem miről is beszéltek a film 25%-ban, de így sem maradtam le semmiről.

Igaz ez egy olyan western volt, ahol nem volt szalonban lövöldözés, volt viszont kukorica sütit lövöldözés, nem volt kánkánruhás bártündér, ellenen volt kígyómarás…

Szerintem jó volt. pipa.

2011. május 7., szombat

Isten teremtményei- Chevalier


Chevaliertől már olvastam a Lány gyöngy fülbevalóval-t.
És most ezt a könyvet.
Kezdem az előbbivel. Már az első pár oldalban megragadott. Lehet, hogy csak a miatt, mert ismertem a festményt, láttam a filmet, és annyira egyszerűen fogalmazott, hogy a szemem csak úgy szántotta a sorokat. Gondoltam, ez az írónő tud valamit… miért is ne legyek kíváncsi a többi könyvére. Aztán, amikor is nagy duhajkodást csaptam a könyvtárban, akkor, ez a könyv is a kezembe került, a könyvtárosnő nagy csodálkozására, hogy, hogy is lehet az, hogy ő nem is tudta, hogy ez a könyv megvan nekik, és ugyan vigyem már el, és aztán mondjam el, milyen volt,mert őneki még annyi mindent kellene olvasnia (ismerős?)


Szóval, Isten teremtményei!

A történet sok -sok évet ölel át. A helyszín Anglia egyik sziklás tengerpartja, ahol is a kisvárosba érkezők örömmel keresnek megkövült kincseket, és ha nem találnak, hát vesznek, mert egyes családoknak ez a kenyérkeresetük. (Támogatjuk a helyi gazdaságot!)

A történet két nőről szól, akik barátkoznak, összevesznek, és amúgy a kövületeken kívül semmi közös nincs bennük. Az egyikük munkáslány, a másikuk lehet, hogy elszegényedett vénkisasszony, de attól még jóval pénzesebb, mint a másik. Az egyik soha nem is tudott, a másik meg csak elfogadta, hogy nem is fog feleség lenni. Az egyikük csak gyűjtögeti, kedvtelésből a köveket, a másikuk meg történelmi leletekre tesz szert, és ezzel megalapozza a saját jövőjét, mely ez addig eléggé kétséges és szűkös volt.

Most is valóságos személyről olvastam kitalált történetet, mert a megtalált leletek valósak, a két hölgy személye is létezett, és ha nem is ilyen viharos volt a kapcsolatuk, akkor is volt némi közük egymáshoz.

Hogy úgy összességében, hogyan is tetszett. Bevallom, eleinte lassan haladta, mert nem kötött le. Aztán amikor már az

érzelmek is a képbe kerültek, akkor már a történet is színesebb lett, és így mondhatom ezt a könyvre, hogy egy erős 4-es.

Sajnos, míg a Leány gyöngy…- a kedvenc kategória, ez a történet nem kerül fel a polcomra. Ellenben mindettől függetlenül remek korrajz (a nők nem mászkálhatnak egyedül a nagyváros utcáján, mert a végén még lotyónak tűnnek, vagy a mindent elsöprő udvariasság nemcsak a férfi-nő, hanem a nő-nő kapcsolatban is), érdekes tudományos kérdések (Istennek hány napja volt a Föld megteremtésére,és ha mér teremtett, miért hagyta kihalni a világ egyes részeit) és latin nevekből továbbképzés (plesiosaurus, ichthysaurus,verteberri vagy ammonita) található benne.

"Néha megfeledkezem arról, hogy mások csak halott csontokat látnak a kövületekben. Valóban azok, én azonban inkább úgy tekintek rájuk, mint remekművekre, amelyek egy régmúlt világra emlékeztetnek bennünket."



2011. május 2., hétfő

Április- szumma


"György-nap előtt, ha nem esik,
György-nap után sok is esik.
Hogyha Vitálisz didereg,
Tizenötször lesz még hideg!
Áprilisnak szárazsága,
Jó gazdának bosszúsága.
Áprilisnak nedvessége
Fáknak termőképessége."

Áprilisban történt egy s más. Például immáron nem kell fogszabályozót hordanom, a fogorvos levette rólam a kezét. Április végén megszülettem újra, 26-ot töltöttem, de még olyan kis fiatal vagyok. Voltam bowlingozni a zenekarommal, éjjel fél 12-kor még kabát nélkül ücsörögtem egy szórakozóhely benti-kerthelységében, és még ki tudja mi minden.

És akkor most jött a viszonylag fontosabb rész, olvastam is…

Christopher Moore Mocskos melóját már áprilisban fejeztem be. Ez az író nem komplett. Beteg, elmondhatatlanul brutális a humora, de megéri olvasni. Mert érdekes a sok marhaság, amit kiír magából. Mocskos melónkban sok nevettető dolgot olvashattam, pl.: amikor szerencsétlen Mohamed pokolfajzat miatt meghal egy ember, vagy amikor a Jehovákkal példálózik, vagy úgy az egész szereposztás és történés.

Aztán Tesó kódex is megragadott, némi vámpírkodás: Anita Blake 2, Drakula 1 könyvvel. Volt még Anna Karenina, és a Homokóra. Ja, és Szabó Magda is- csak hogy erősítsem a magyar vonalat.

Ha a szent kocsma is bezár, hatására meg kellett néznem a Titokzatos folyót (végre).

Randalíroztam a könyvtárban, néhány várólistás könyv is jött velem haza, és elkezdtem a Csak egy harapást is (bár eddig nem győzött meg). És, elkezdtem a gépen az Amerikai Isteneket is, csak hogy ne legyen elvonási tünetem a következő Gaiman könyvig.

Szóval ez is elmúlt.

2011. május 1., vasárnap

Homokóra- Claudia Gray

Szóval. Már egy ideje letöltve várt a könyv, de nem vitt rá a lélek. És a legutóbbi könyvtáras randalírozásomból hazatérvén ott lapult a többi között.

Szóval. Az első résznél kezdem. Tini romantika abból a világból, amikor a kapcsolatok hibridizálódnak, nem pusztán egy fiú és egy lány története, hanem SZPOILER INDUL!!!!!!

A lányt beíratják a szülei abba a suliba, amely bentlakásos, és ők is ott tanítanak, és a lányról kiderül a történet közepe táján, hogy vámpír- szerű képződmény, és hogy ne legyen túl bonyi, akarom mondani, semmi ne legyen simánszki, a fiú, mit ad Isten? Nem egy vámpírlikvidáló amerikai sejt oszlopos tagja?

NA, ebből mi minden sülhet ki. Hát persze, hogy eget rengető szerelem…

2. könyv: A fiúról kiderülvén, hogy mekkora ellenség is ő, nem tért vissza az iskolába, és emiatt titokban kell találkozgatni, mert mint mondtam, ez egy eget rengetően nagy szerelem, és akkor jön a vámpírbajnok, aki segít a lánynak, jönnek szellemek, akik hógolyóznak a suliban, meg a végén valami hatalmas rajtaütés is jön, amikor a lány megszökik a bronzhajú szépfiúval.

És a Homokóra, mint 3. könyv: megszöktek, bujkálnak a sejttel, aholis kiderül, hogy a lány vámpírszerű képződmény, tehát menekülni kell, elbújnak egy luxus ház borospincéjében, de előtte még egy medencés szállodában lesznek egymáséi… szóval, éldegélnek mirelitpizzán, minden este imádják egymást, aztán jön egy őrült vámpírlány, meg némi bonyodalom, hősnőnk szépen kihűl, és lidérccé lesz. És ha még ennyi marhaság nem lenne elég, lidércünk élete szerelmét oly annyira megsebesítik, hogy így- vagy úgy, de vége lesz.

SZPOILER vége!!!!!!

Tehát már a fenn írtakból is kiderül, hogy ennyi marhaságot hogyan is lehet beleírni kicsivel kevesebb, mint 100 oldalra. Nagyon könnyen.

Szórakoztató volt, mert néhol olyan problémákkal kellett szembenézni, hogy éppen miből vesznek majd autót, mert az kell, nem elég hogy enni sincs mit, de sürgősen megvásárolandók között ott az autó.

Vagy amikor a lidércekkel való kommunikáció megvalósul, és amikor testetlen lesz Bianka, mennyi marhaságot képes mondani.

Jaj, annyira kikapcsoló volt ez a könyv, hogy őszintén sajnálom, hogy ezt valaki imádja, de ez annyira béna volt, hogy már tuti! J

Bírom, hogy a szépfiúknak mindig szép a felsőtestük, meg a hajuk is bronzszínű és, hogy a lányok is vörös hajúak. Nem gondolkodom sztereotípiákban, de miért????