35 kilónyi remény Gavalda szerint

Anna Gavalda úgy ír, hogy a szemem szántja a sorokat, egyszerű nyelvezetével, egyáltalán nem csűrt-csavart mondanivalójával az ember kénytelen falni a szavakat. Így könnyen elfogy az adott 87 oldal.

A történet egy olyan 13 éves fiúról szól, aki nem szeret iskolába járni - nahát, ilyen is van?! Szóval nem szeret, és akkor mi van? – hát az, hogy őt ki is rúgják- természetesen év közben, csak hogy ne legyen annyira egyszerű a dolog.

Mindeközben a szülők otthon ölik egymást, aminek épp csak az egyik oka ő. A nagyapó egyre rosszabbul van, de még tartja magát, hiszen ő az egyetlen, aki csak a legvégső esetben esik neki a fiúnak. Persze minden rendbe jön, épp csak annyira, hogy egy kicsit elviselhetőbb legyen az egész kamaszkor.

Apóval történik valami megfoghatatlanul misztikus- másoknak egyenesen mindennapi- nekem fura, másoknak természetes.

A téma: nem áll közel hozzám, épp csak erősíti azt a meggyőződésemet, hogy az emberek kicsi koruktól fogva önzőek, és fafejek. Vajon mi készteti a gyerekeket arra, hogy ne akarják még csak meghallgatni, ne’aggy’isten megérteni egy másik ember véleményét. Miért hiszi mindegyik, nemcsak gyerek, hogy neki van igaza?

Szóval Gavalda elém fest egy olyan életutat, amit már ismerősként üdvözlök.

A borítója nekem sehogy sem tetszik. Igazság szerint ronda, hiába van legóból, és annak jelentése van (épp ezért inkább a francia borítót választottam). Egy asztalos-eszközgyűjtemény jobb választás lett volna. Vagy egy tornatermi mászókötél.

És miért pont 35 kiló? Vagy elsiklottam a testsúly felett?

Szóval nem vette el a többi Gavaldától a kedvem, de nem is dobtam magam hanyatt. (végre valami…)