Hol van, ahol a legjobb minden? Ahol tökéletes a világ, nincs rossz, és tudatában vagyunk annak, hogy a legeslegjobbat kaptuk, és nincs miért vágyakozni. Lehet, hogy nem alsó-London az a hely, de az is lehet, hogy igen.
Sosehol
Neil Gaiman könyvét- eme gyöngyszemet, nem tudom, hogy megszerezni. Bár pont tegnap jutottam el odáig, hogy mostmáraztán!, bemegyek a könyvesboltokba, és ha kell, akkor teljesáron, de felkutatatom- és megveszem. Hátha van egy példány, amiről, még ők sem tudnak…(és itt utalnék Anansi fiaira, akik tudták, hogy melyik bort kell kérni a pubban- azt, amelyikről a csapos nem tudta, hogy hol van, majd megtalálván, áhá- felkiáltással jó borsos áron túladott rajta, anélkül, hogy biztosan tudta volna, hogy ez az a nedű, ami évszázadok óta érik a pincében, és felbecsülhetetlen értékkel bír.)
Tehát, a telefonomra teleportálva olvastam, és a karakterek felismerésével aka
dt némi visszafordíthatatlan gond- így a bőrű helyett sorozatosan biri-t olvastam… egy idő után hozzászokik az ember- jobban, mint a 0,5 cm-es betűmérethez.
Tehát, a telefonomra teleportálva olvastam, és a karakterek felismerésével aka
dt némi visszafordíthatatlan gond- így a bőrű helyett sorozatosan biri-t olvastam… egy idő után hozzászokik az ember- jobban, mint a 0,5 cm-es betűmérethez.
Szóval, a Sosehol. Gaiman iránti rajongásom töretlen továbbra is, bár olvastam már jobban tetszőt (Anansi eddig verhetetlen) is, de a maga nemében egyedülálló, és igazán remek ez a könyv is.
Mert mikor olvas úgy amúgy az ember olyan történetet, amelyről végig tudja, hogy fikció, és mégis azt hiszi, hogy mindjárt megszólítja egy patkány, vagy, hogy sietnie kell a vásárra. Na, jó, nem ennyire drasztikusan, de valami ilyesmi. Mert igazán átéreztem a kétségbeesést (Richard valahová tar
tozni akar, de nem biztos benne, hogy jó helyet választott –e hozzá), menekülést a ki tudja mi elől, csakhogy mindezt egy olyan környéken, ahol amúgy sem tudod, hogy mi vár rád…
Mert Gaiman nem a megszokott rémelemeket veti be a borzongatásra. Hanem a legtermészetesebb vadállatot (vadkant), az elemi félelmet (magaddal találkozol, aki az előbb még egy barátod volt (ál) ), vagy a kilátástalan életút felderengését (mi az élet értelme?).
Imádtam, hogy a metrózgatások alkalmával mindig eszembe jutott, hogy hogyan is hangzik az élőben, hogy: ”Mind the gap please!”, vagy amikor eszembe juttatja, hogy hogyan is néz ki a felszíni London- vagy a metróalagutak, vagy úgy egészben a London feeling.
Szerettem, hogy Ajtó nem élt vissza a helyzettel, és nem vetette rá magát Richardra, holott mindketten csak egy támaszra vártak; az is, hogy elhitette velem, hogy ki az áruló, aztán jól leesett az állam, és szerettem a tipikus humort.
Kedveltem minden figurát. A Vadász kitűnő amazon-példakép (már akinek), Ajtó olyan kis bájos, bírtam a fura vásári figurákat, a Tetőn járó- a varjas vicceivel, és jobban szerettem Alsó, mint a Fenti Londont.
Nekem tetszett, és szeretném normális betűméretben, normális karakterekkel, és papírpéldányban elolvasni. Úgy, hogy az enyém. Mert sokszor venném le, és mindig megborzonganék a végén, hogy Richard jól döntött mindannyiszor, és bár lennének ilyen lehetőségek a valódi Londonban (életben) is.
Talán az is az egyik varázsa a Gaiman produkcióknak, hogy a mesés elemek, nem nyomják el a valóságérzetet. Lehet, hogy naiv vagyok, de én feltétlen imádattal olvasom tovább a könyveit, és bármelyiket! Van még elég olvasatlan… időm is van még… Nem hajtanak Croup és Vandemar.
Mert mikor olvas úgy amúgy az ember olyan történetet, amelyről végig tudja, hogy fikció, és mégis azt hiszi, hogy mindjárt megszólítja egy patkány, vagy, hogy sietnie kell a vásárra. Na, jó, nem ennyire drasztikusan, de valami ilyesmi. Mert igazán átéreztem a kétségbeesést (Richard valahová tar
tozni akar, de nem biztos benne, hogy jó helyet választott –e hozzá), menekülést a ki tudja mi elől, csakhogy mindezt egy olyan környéken, ahol amúgy sem tudod, hogy mi vár rád…
"…az emberi elmének felfoghatatlan, hogy a múzeumi kávézók milyen pofátlan árat kérnek egy szelet süteményért meg egy csésze teáért.– Itt a teád meg a fánkod – mondta Jessicának. – Ennyiért két Tintorettót is kaptunk volna. Csak mondom.
– Ne túlozz – dalolta Jessica vidáman. – A Tate-ben különben sincs Tintoretto.
– Meg kellett volna vennem a meggyes süteményt, akkor a múzeum is megvehetne még egy Van Goghot."
Mert Gaiman nem a megszokott rémelemeket veti be a borzongatásra. Hanem a legtermészetesebb vadállatot (vadkant), az elemi félelmet (magaddal találkozol, aki az előbb még egy barátod volt (ál) ), vagy a kilátástalan életút felderengését (mi az élet értelme?).
Imádtam, hogy a metrózgatások alkalmával mindig eszembe jutott, hogy hogyan is hangzik az élőben, hogy: ”Mind the gap please!”, vagy amikor eszembe juttatja, hogy hogyan is néz ki a felszíni London- vagy a metróalagutak, vagy úgy egészben a London feeling.
Szerettem, hogy Ajtó nem élt vissza a helyzettel, és nem vetette rá magát Richardra, holott mindketten csak egy támaszra vártak; az is, hogy elhitette velem, hogy ki az áruló, aztán jól leesett az állam, és szerettem a tipikus humort.
Kedveltem minden figurát. A Vadász kitűnő amazon-példakép (már akinek), Ajtó olyan kis bájos, bírtam a fura vásári figurákat, a Tetőn járó- a varjas vicceivel, és jobban szerettem Alsó, mint a Fenti Londont.
Nekem tetszett, és szeretném normális betűméretben, normális karakterekkel, és papírpéldányban elolvasni. Úgy, hogy az enyém. Mert sokszor venném le, és mindig megborzonganék a végén, hogy Richard jól döntött mindannyiszor, és bár lennének ilyen lehetőségek a valódi Londonban (életben) is.
"– Gondolod, hogy észre se veszik, hogy visszatértél? – vigyorgott a márki. – „Hoppá, még egy angyal! Nesze, fogd a hárfát, és nyomjuk a hozsannát?"
Talán az is az egyik varázsa a Gaiman produkcióknak, hogy a mesés elemek, nem nyomják el a valóságérzetet. Lehet, hogy naiv vagyok, de én feltétlen imádattal olvasom tovább a könyveit, és bármelyiket! Van még elég olvasatlan… időm is van még… Nem hajtanak Croup és Vandemar.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése