1. hét- könyv-élmények-élmények

Minek is nézek elébe?

Elindult az olvasás 7 hete. Többek között igencsak kíváncsi vagyok arra, hogy vajon ez

mennyivel fogja lendíteni a könyvhöz való hozzáállást. Hogy amennyiben nem csak a molyon, és a könyvtárakban randalírozok, akkor még vajon hol jön velem szembe az egész Esemény. Persze, tudom, hogy ilyen-olyan közösségi oldalak, de vajon lehetséges-e az, hogy felmegyek az Origóra, hogy valami okosat találjak, és velem szembejön. Vagy kinyitom a Magyar Narit, és lesz- e benne valami okosság erről az egészről.

Vagy mondjuk a buszra várakozván elbambulásomból arra fogok-e egyszer csak eszmélni, hogy „Olvasni jó! Olvas te is- Látod, azt csinálod!” Vagy, valami hasonló. Szóval most valami monumentális dolog megalkotásának egyik picinyke porszeme vagyok, vagy esetleg csak a magunk

szórakoztatására néhány sok száz blog bejegyzést írogatunk és gyűjtögetünk. Nem utolsó sorban akár így, akár

úgy, de ajándékkönyvek is találnak gazdára. Nekem nemigen kell több. Mármint, szívet melengető ez az egész kicsiben és hatalmasban is.

Szóval az 1. hét

Első olvasásról élmény, nemigen van. Ha arra kell gondolnom, hogy kisebb, zsenge alsó tagozatos koromban hogyan is olvastam, hiányosak az emlékeim. Az megvan, hogy az Óz a csodák csodáját elolvastam 3 nap alatt, mert betegen feküdtem otthon. És ált isk. 3.-as voltam, és közvetlen ezek után a Mi szemüvegesek voltak terítéken, merthogy a nővérem ez a könyvet nyomta a kezembe. Ennek folytatásaként jól odaadta a pöttyös és csíkos könyvgyűjteményét, hogy vigyázzak rá, amíg ő éli az életét, majd a keresztlányom megszületésekor vissza is kellett őket szolgáltatnom JJ. De jó helyen vannak. Na, meg még az van meg, hogy 5.-ben feladták az Egri Csillagokat, és nagyon nem haladtam vele, persze az orrom alá dörgölték, hogy „Apád 2.-as volt, amikor téli szünet alatt kiolvasta”, vagy, hogy az „egyik unokatesódnak sem kell ennyi idő”… vajon végigolvastam? (nem).

Meg születésnapomra, kb. 13 évesen megkaptam a Marquez 100 év magányát. És elolvastam. Igaz, hogy eszméletlenül sokáig tartott, talán egy évig, mert csak apránként, meg hát azért van mit emészteni benne, de kiolvastam, és még életemben nem voltam ennyire büszke magamra! 13-14 évesen! J

Na meg volt olyan időszakom is 20 éves korom környékén, hogy jó vastag könyveket olvassak, ki, mert az milyen jó érzés, hogy ekkor a könyvet elolvastam. Ekkoriba volt a Monte Cristo grófját, meg a Pármai Kolostort is. (próbáltam a szórakoztatóbb fajtából).

És hogyan is kerültem én a könyvek közelébe. Mindig ott voltak. Csak eleinte nemigen vettem őket észre. Az apai nagyanyám és az édesapán egymásnak adogatták a könyveket, mert amelyik tetszett az egyiknek, azt tetszeni fog a másiknak is. (rengeteg könyvből van 2). NA meg, ha megjelent valami új, akkor a nagyanyám inkább olvasott, mint mosogatott volna.

Az édesanyámtól megmaradt a Pöttyös Panni egy eszméletlenül régi kiadásban, ami olyan büdös… és rongyos. de legalább megvan. Néhány Stephen King is maradt tőle, meg Ken Follett, de a Kingeket valahová elpakoltuk az évek alatt, és inkább csak apukám könyvei vannak már meg.

Bár egyszer apukám nekem szegezte a kérdést, hogy hogyan lehet az, hogy én klasszikusokat is olvasok, mert, hogy azt igazából senki sem olvassa a családban. Gyakorlatilag mindenki más is jól lát a családban, meg mindenkinek vannak elérhető jövőtervei is. Szóval, ha csak ezek miatt nem hasonlítok rájuk az sem baj. Egyébként meg mióta nem klasszikus Remarque, Orwell vagy Follett Katedrálisa…na jó tudom ?!

Szóval, hogy mikor is ismerkedtem meg tulajdonképpen a könyvekkel, nem tudom.

Hogy kinek a hatására kezdtem olvasni- valószínűleg a véremben volt, de engem az iskolában tanítottak olvasni, és így elég későn jöttem rá a dolog nyitjára.

És bizony volt olyan is, hogy inkább a pad alatt olvastam logisztika órán, minthogy figyeljek, erre a tanár csak annyit mondott, hogy "legalább ne a Keresztapát olvassam"!

Szóval nekem valami ilyesmi a történetem a könyvekkel.

OFF