A mi azaz az ők embere...vagy az övé: John Le Carré...

John Le Carre egy hírneves író. Már nem egy siker könyvét vitték film vászonra, lsd.: A panamai szabó vagy akár az Elszánt diplomata, de ebből a könyvből nem hinném hogy csinálnak egy széles vásznút. Ha mégis, akkor jól kibővítik...vagy fergeteges lesz a szerep osztás.



Tehát a könyv: John Le Carré tollából A mi emberünk.




A történet ott kezdődik hogy egy szimpatikus angol párocska- Gail és Perry- elutaznak a hirtelen szerzett kis vagyonból Antigua szigetére. Ahol is mind-amellett hogy kellemesen érzik magukat és egymást is, egy csapásra új ismerősöket szereznek, akik eléggé furcsa szerzetek. Például, van egy rakat gyerekük, a feleséggel szemmel láthatóan valami nem stimmel- ahogy később kiderül valláskárosult-, és a család feje érdekesen gyanús akcentussal beszéli az angolt.


Szóval párosunk (Gail és Perry- egyikük ügyvéd, másikuk egyetemi tanár- tehát nem kémek, vagy család segítők...) kissé feszélyezve érzi magát, ugyanis nagyon kedvesek velük, nagyon szeretetre,- és sajnálatra méltóak azok a gyerekek is, és akkora a gazdagság és a hála- egy tenisz parti miatt- hogy egyszer csak az orosz maffiózó házában találjuk magunkat- és lendületet kap a történet.






Az esemény sorozat ott indul be, szerintem, amikor bevallja nekünk orosz milliárdosunk, hogy a családját szeretné biztonságban tudni, és ő ki akar tálalni a sok mocsokról ami mozgásban tartja az ország gazdaságát és mások bankszámláját. És amikor azt írom hogy ország- ott nem csak Oroszországról beszélek...hanem pl. Angliáról, vagy akármelyik másik, kevésbé a maffiájáról híres- khm...- országról beszélek.

Szóval a szimpatikus hőseinket megbízza akcentusos orosz barátunk, hogy ajánlják be őt, és információit a Hatóságnál. Ez meg is történik. Aztán elkezdődik a család szöktetés, menekülés határokon át, és az akadályok is felmerülnek szépen sorban. Hiszen, mint mindenkinek a Hatóság embereinek is vannak a főnökeik, akiknek pedig önös érdekeik ...
Egy szó mint száz, izgalmas kis történet bontakozik ki az előttünk álló 280 oldalon.

A könyv szerkezete, igencsak érdekes. Ugyanis az első 30 oldalon nemigen tudtam belerázódni a történetbe, hiszen sok rövid kis rész váltja egymást, melyben a mesélő személye, a helyszín és a történet is eléggé változatos. Nekem követhetetlen. Aztán ez a zavarosság fennáll, még akkor is, amikor már elővigyázatosságból álneveket használva kommunikálnak egymással a család mentők.





Ám a történet, igen figyelemre méltó. Hiszen ki hallott már olyat, hogy egy bűnözőt megsajnáljon az ember, és neki drukkoljon, hogy sikerüljön a nagy mutatvány...Mert itt erről volt szó. Ez az ember elég sok szörnyűségben asszisztált. Van szó romlott húsról, amit a szegény embereknek adnak el (egészségügyi borzalom a szociális szférában), van szó fekete üdülő területekről (kitűnő turisztikai kiaknázottság)- vagy az olaj kutatások pénzelése... (az a baj, hogy sajnos nem hiszem, hogy mindez fikció lenne)...Szóval Ő Gyima. És neki elege lett a borzalmakból, félti a gyerekeit, hát, ugrani készül.
És én, drukkoltam is neki. Ami azt illeti, a könyv vége nem is annyira meglepő, hiszen egy újabb bizonyságát olvashattam annak, hogy mindenki megkapja amit megérdemel, és hogy a világban garázdálkodók is megkapják azt ami őket megilleti csak mi nem tudunk róla.





És íme ez a könyv a bizonysága annak, hogy ebben a világban, lehet olyat írni, amiben az ember nem is tudja, hogy mi miatt feszülnek az idegei...pattanásig. Sem egy eldördülő fegyver, sem kínzás, sem pedig betonba állított holttestek nincsenek- a maffia ezen világában. Itt más síkon mozog a történet...aggódunk a legkissebbekért- akik árván maradtak már egyszer, aggódunk a terhes tizenéves lelki üdvéért, vagy azért, hogy ki hal meg, mert melléjük áll, vagy egyáltalán azért, hogy mégis hogyan lehet ezt az egészet élve megúszni.





Ami azt illeti, ezek után kíváncsi lettem a Panamai szabóra...sort kerítünk arra is...