Christopher Moore számomra már ismert- elismert, megismert, felismert, kiismert, és mindenhogy csodált, imádott, tisztelt, és egyébként is általában, akárhogy is nézem, olvasott.
Ez a könyv kellett ahhoz, hogy pályafutásának nagyjából felét feltérképezettnek mondhassam. Persze ehhez kellett egy báty, akinek nem hiányzott majdnem 1 évig ez a könyv, kellett az,
hogy már Biff evangéliumát 2x olvassam, és hogy a vámpíros trilógiájából, a trió harmadik tagja várakozzon továbbra is rám.
Szóval a Várólista csökkentésem első befutója a Mocskos Meló.
Történetünk elején megismerkedünk a Halál legújabb kifutófiújával, Charlieval, aki épp elveszíti élete egyik értelmét, de kap helyette egy másikat-, aki nem más, mint Sofie. Charlie nem mindennapi figura. Humoros, szerencsétlen bétahím egyed, akinek a legkreténebb alkalmazottai vannak a világon, akinek leszbikus a nővére, és ráadásul az ő ruháit hordja (mm Jane az övéit). És akkor még nem is említettem, hogy a gyermeke úgy öl em
bert és állatot, hogy kimondja a varázsszót: „CICA”- vajon felkaptam-e a fejem, amikor a Megdönciben a gyerekek ezt a szót kiabálták az anyjuknak?! JJJ. Ezen kívül még bizarr Sötétség erői is színesítik a palettát, vagy a mókuslényekről is említést tehetnék, akik cuki kis jelmezekben rohangálnak kötőtűkkel felszerelkezve.
És a jó öreg Császár, Lázárral és Betlivel, meg a Cavuto és Rivéra páros (még mindig nem mondott le a tervéről, miszerint könyvantikvárius lesz).
A könyv ezen egyedek tökéletes koktélja, megfűszerezve egy kis fekete humorral, élet értelmével és töménytelen baromsággal.
Hogy miért is kedvelem Moore-t, mint Medve?-
Mert olyan extrém, ámde teljes joggal balfék és mégis szerethető szereplőkkel játszat el valószínűtlen és bizarr történeteket, amikre senki más nem lenne képes. Mert annyira beteg a humora, hogy már- már orvosi eset lehetne, ha nem lenne ott, az bizonyos hajszál, ami a zsenialitás és az őrület határán mozog. És mert azért, mert a dialógusai, helyzetei napokig kellemes perceket okoznak („- Istenkáromlás Mohamednek nevezni egy kutyát. /.- Próbáltam más nevet, de nem hallgatott rá. Nézze, Steve, mard meg a bácsi lábát! Látja? Semmi. Ingmar, harapd le a lábát! Semmi. Ennyi erővel fáriszul is beszélhetnék. Érti, mire célzok?/- Én pedig Jézusnak neveztem el a kutyámat, ehhez mit szól? /- Hát sajnálom, nem tudtam, hogy elvesztette a kutyáját. /- Nem vesztettem el./- Nem? Tele van a város olyan röplapokkal, hogy „”Megtalálta Jézust? Akkor az biztos egy másik Jézus nevű kutya. Kínált jutalmat? Tudja, az segít.”).
Ez a könyv, a maga nemében igenis jó könyv volt. Lehet, hogy amikor bekerülünk a Buddhista egyházba, az a sztori ritmusának rovására megy, de attól még ez egy szerves része a történetnek, és hiányozna.
Nem zavar a hatalmas Happy end sem, és az sem, hogy mindenki megtalálja, a párját- pedig ezzel ki lehet kergetni a világból. De ez jó részt ellensúlyozva van a záró részbeli humormorzsákban („Ami Ray Macyt illeti, Rivera nyomozó összehozta egy zálogos hölggyel, Carrie Langgel, s a kettő azonnal egy hullámhosszra állt, mivel mindketten imádták a krimiket és a kézifegyvereket, s osztoztak a legtöbb ember iránti mély bizalmatlanságban is. Ray fülig szerelmes lett, és bétahím természetéhez makacsul hűséges volt, bár magában mindbégig gyanította, hogy Carrie sorozatgyilkos.”).
És itt jegyezném meg, hogy az Agave borítói Moore könyveinél fenomenálisak :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése